Gergye – Nádas – Gergye: Temetés
Azt reméltem, végre valaki lesz elég merész sok-sok év után és előveszi a Takarítást (amit viszont kínszenvedés olvasni), és megmutatja, „mire gondolhatott a szerző”, és mire tud gondolni ő maga. Gergye Krisztián másként döntött: a Találkozást és a Temetést, a két könnyebb utat választotta. Legalábbis egyelőre. Nádas Péter Temetése ssak szövegként is erős. Már-már gyanúsan erős. Minden újraolvasáskor felfedezhetünk benne új finomságokat, újabb játékokat, humornak azonban híre-porát sem. Gergye viszont komédiát, már-már bohócjátékot csinál belőle. Hihetetlenül izgalmas intellektuális kaland látni kifordulni a szöveget. Egyrészt komédiává, másrészt mozgássá, majd megint beszéddé és megint színpadi játékká.
Kevés darabnak tesz jót, ha bohócjátékká oldják. A Bárka már próbálkozott hasonlóval, Bérczes László rendezésében Mrozek Mulatsága valóban mulatságos, de keveset tud átmenteni a szöveg mélységéből. Lényegi kérés, hogy Gergye komikuma rátalálás egy alaphangra, vagy hasonlóan – sőt- még sokkal inkább – elveszíti a mélységet, amikor szentségeket szólaltat meg házastársi perpatvarként. A Találkozásokban alig van mozgás, és azok is Gergye mozdulatai, amit nem mozgásművész előadók mozognak el, idegen és üres gesztusok. Itt Virág Melinda és Gergye Krisztián mozognak, miközben a prózai színészek beszélnek és bele-belejátszanak, saját személyiségükre fordítva a színész és színésznő pár szövegeit. Négy pár, akik felváltva mondják a szöveget, szinkronban játsszanak és mozognak. Az előadás – miként a dráma is – alaphelyzete, egy színésznő és egy színész a színpadon, nézők előtt. Nincsen szöveg (miközben a drámaszöveg pontosan kimért, ritmizált és pontról pontra megírt. Alapvető színházi, és alapvető deszakralizált léthelyzet: bármit megtehetünk, és semmit sem kötelező. Gergye és Virág egészen lassan bontják le azt a komolyságot, ami süt Nádas szövegéből. Pontról pontra, a legváratlanabb áthallásokkal, ellenpontozásokkal csúszunk le és fel a komikussá tétel, a kinevettetés felé, majd újra vissza. Később a színészek is bekapcsolódnak, és a dráma súlyossága könnyű galoppá változik, miközben a mondatok lényegi tömbszerűségét nem érhetik el ezek a játékok.
Nádas drámájának, mint egész írói munkásságának egyik alapélménye a nem tudás. Nem tudás abban az értelemben, hogy nem lenni képesnek megérteni és megnevezni valamit, csupán leírni lehet végtelen aprólékos, már-már szenvtelen analízissel, és annyiban is, hogy nem lenni képesnek megtenni teendőinket embervoltunkat érintő dolgokban. A Temetés ennek iskolapéldája. A szó, egy bizonyos szó visszatérő motívuma a darabnak. Éppen e szó kimondására való képtelenség, és e képtelenség megkerülhetetlenségének ellentmondása adja az egész szöveg izgalmát. Az, hogy Nádas nem mondatja ki ezt a szót. Nem is bizonyos, hogy van ilyen. Gergye a szót megjelöli „szeretlek”-ként, majd ki is mondatja férfifőszereplőjével. Nádas szövege itt átíródik, sérül, erodálódik. Gergye csak azon az áron tudja komikumba, tragikomikumba fordítani Nádas drámáját, hogy elmetszi a torkát. Kissé romantikus ízt ad neki. Nem megrendezi, hanem átírja. Nagyon jó átirat, de nem igen tud hozzászólni mindahhoz, amit Nádas Péter vetett fel drámáiban.
Ez nem Nádas darabja, hanem Gergye Krisztiáné, és nagyon jó darab, nagyon erős darab, nagyon őszinte darab. Nem áll meg az ötletesség szintjén, négy párra bontva a szereppárokat, lefelé hajlóvá téve a teret, ahol megállni is nehéz, nem hogy mozogni, és minden lefelé gravitál. Továbbmegy újabb és újabb ötletek mellett valódi emberi-fizikai (kevéssé szellemi) jelenlétet hoz létre szavakban és mozgásban egyaránt.
Nádas drámájának, mint egész írói munkásságának egyik alapélménye a nem tudás. Nem tudás abban az értelemben, hogy nem lenni képesnek megérteni és megnevezni valamit, csupán leírni lehet végtelen aprólékos, már-már szenvtelen analízissel, és annyiban is, hogy nem lenni képesnek megtenni teendőinket embervoltunkat érintő dolgokban. A Temetés ennek iskolapéldája. A szó, egy bizonyos szó visszatérő motívuma a darabnak. Éppen e szó kimondására való képtelenség, és e képtelenség megkerülhetetlenségének ellentmondása adja az egész szöveg izgalmát. Az, hogy Nádas nem mondatja ki ezt a szót. Nem is bizonyos, hogy van ilyen. Gergye a szót megjelöli „szeretlek”-ként, majd ki is mondatja férfifőszereplőjével. Nádas szövege itt átíródik, sérül, erodálódik. Gergye csak azon az áron tudja komikumba, tragikomikumba fordítani Nádas drámáját, hogy elmetszi a torkát. Kissé romantikus ízt ad neki. Nem megrendezi, hanem átírja. Nagyon jó átirat, de nem igen tud hozzászólni mindahhoz, amit Nádas Péter vetett fel drámáiban.
Ez nem Nádas darabja, hanem Gergye Krisztiáné, és nagyon jó darab, nagyon erős darab, nagyon őszinte darab. Nem áll meg az ötletesség szintjén, négy párra bontva a szereppárokat, lefelé hajlóvá téve a teret, ahol megállni is nehéz, nem hogy mozogni, és minden lefelé gravitál. Továbbmegy újabb és újabb ötletek mellett valódi emberi-fizikai (kevéssé szellemi) jelenlétet hoz létre szavakban és mozgásban egyaránt.Még egy ponton változtat Gergye, Nádasnál csak a férfi fekszik bele a koporsóba, a női princípium életrevalóbb, természetesebb létmódjára való utalásként, Gergyénél nincsen ilyen különbség nő és férfi között. Talán Nádas felvetése áll közelebb a hétköznapibb valósághoz, hiszen a zsigeribb lények mégis csak a nők, ráadásul a szülés és főként a kihordás képességével mindig is közelebb fognak állni az élethez, mint a férfiak. Másrészt Gergye záró képe metafizikaibb és tisztább képlet: ahol az életet osztogatják és elveszik, bizony teljesen mindegy, hogy fityeg-e valami a láb között, vagy nem, és reméljük, nem mindegy, hogy képes szeretni valaki vagy nem.
