A magyar szürkemarha megdörmedt, tagjait csikkantotta, venyélés után immár tovább nem mattyog. Elég a sok csocsolázásból, itt az idő a roggyanásra. Már nem elég nagy marhabelünkből betyárkörtét rázogatni a vörösbegyre, most betakartuk nagy béltoccsantásunkkal ezt az izgő-mozgó ki tudja, honnan eredt, kellemetlen verebet. Most miénk a pálya vérmagyar barátaim, komáim, cimborkák, fivéreim és nővéreim az Úrban. Jól döntöttünk, amikor vallástalan pogányságunkat anno keresztre cseréltük, mert végre megérkeztünk a dombra, ahol nem kereszt, nem bitóbűz, hanem egy ország, egy megroggyant, elfeledett királyság ütötte ma fel a fejét. Elég volt a nem magyarokból, akik mindenről mást gondolnak, mint mi, magyar társaim, magyar harcostársaim!

Parlamentet követelnek ezek a csivitkék, miközben, amikor bajban volt a haza, amikor a diderg volt az úr, akkor délre költöztek, rút színű hasukat napoztatták az istenüktől elrugaszkodott déli népek fertelmességei közepette. Nem lesz itt nyakra-faszra parlament, de ha lesz, akkor sem fogjuk mindenféle idegentollú népségekkel megosztani, ahogy a kormányülések anyaga sem kerülhet a kezeikbe, azokat nagyon hosszú időre titkosítjuk. Átlátszó trükk átlátszóságot követelni, rece-fice, csak ne legyen bumm-bumm!

Vége a szamizdatnak, nagy marhatestvéreim, végre nem kell szégyellnünk ősi eredetünket ebben a pillanat szülte Európában. Felemeli bús fejét a nagy szürke, és felrivall az égig, hogy beleremegnek az ablakok. Vége a lussadt böhenyének, itt az idő a pinyolának és a tettrebuccsantásnak!

Hajrá sámánok, hajrá keresztes pókok, éljen a keresztöltés, a narancsbőr és a győző!