A harmadik emeleten egy nyitott ablaknál szoktam dohányozni, és mindig köpnöm kell közben. Észrevettem, hogy akkor sem szeretek kiköpni a földre, ha senki nincs az utcán, és ezen elgondolkodtam.
A köpés annyiban abszurd, hogy a köpet (amennyiben csak sima nyál) a szájba való, ott van dolga, és tényleg van dolga, síkossá teszi a falat útját és elkezdi emészteni. Hogy erről lemondjunk, vagyis nyálunkat nem a szánkban és a gyomrunkban hasznosítsuk, annak nyomós oka kell, legyen. Ez az ok lehet túlzott nyáltermelés, képtelenség a lenyelésére (futás közben magas pulzus- és légzésszámnál) vagy megvetés. És bármennyire is nem ez utóbbi az ok, a gesztust mégis megvetésként fordítja le, aki látja. És ha csak ő látja, akkor a személye iránti megvetésként. Amikor senki nincs az utcán, de hallom azt a bizonyos csattanást a betonon, földön, autón (bocsánat, csak nagy szélben lehetséges ez), azt érzem, tiszteletlen voltam, mert a megvetés hangjával kis mértékben, de csak valami rosszat tettem a világba. Ha esik az eső, akkor imádok cigizni, köpködni.
Amikor kiköpök az ablakon, abból, ahogy a köpet hull, tudom, milyen állapotban vagyok, és ha ezt tudom, azt is tudom, mi fog velem történni. Ha a falon megcsúszik, akkor nagy dologba nem is kezdek, úgysem fog menni. A legjobb, ha a fára esik, és a ledobott csikk (elnézést!) sok parazsat szór ki magából.
Szombat éjjel, vasárnap hajnalban eldöntöttük barátnőmmel, illetve én eldöntöttem, hogy ennyi volt és nem több. Kérdeztem, hogy menjek most vagy maradhatok reggelig. Azt mondta, hogy nem haragszik. A köpéseim zömmel a betonon értek földet (érted? A betonon értek földet, nagyon jó J), a kidobott cigarettacsikkem viszont egy szélroham miatt az ablak előtti fa törzsén egy kiálló ágazatra estek, ahol ezer parazsat vetettek, majd lezuhant onnan is, és a földön még az előbbinél is nagyobb volt a tűzijáték. Másnap reggel vele maradtam.