Tegnap volt életem legboldogabb napja. A legfontosabb lányom születéséhez kötődik, de a legboldogabb tegnap volt.

Amikor félig megébredtem, nem volt mellettem a barátnőm, lement futni, ahogy kértem, fél 11-kor keltett izzadt-lucskosan. Azonnal a gép elé igyekeztem megnézni, hány olvasója volt a blogomnak, de még útközben elakadtam a vécén és hatalmasat szartam. Ahogy bekapcsoltam a mobilomat, a 10 éves lányom üzent, hogy a rocky versenyre másnap 12 után kéne érkeznem. 7 éve élünk külön anyjával, 7 éve nem találtuk egymást Petrával, most végre elengedtem a mentőkörülményeket és fejest ugrottam abba az élménybe, hogy van egy lányom, aki szeret, akit szeretek. Mostanában nem igen van pénzem, ami merőben új számomra, de nem kellemetlen. Lányom rocky versenye most belépős, 600 forintot kell fizetni. Tegnapelőtt – és ezt sms-e megidézte tegnap – félrehívott, mondván, hogy édesanyja haragudna rá, és a kezembe nyomott 600 forintot. Elképesztő.

Azt játszottuk tegnap Cseppke barátnőmmel, hogy minél többször mondjuk ki az „elképesztő” kifejezést. Rommá vertem, azt gondolhatjátok. Személy szerint engem elképesztett, hogy ő mennyire elfelejti hellyel-közzel, hogy ez a feladat. Bár abban ő volt a nagy, hogy egyszer direkt nem azt mondta, hogy elképesztő, hanem egy rokon értelmű kifejezést használt, ami engem teljes mértékben lenyűgözött.

Kora délután elmentünk egy emberhez, akit sokra tartok, de ő szinte egyáltalán nem ismer. Zenész és nekem van egy táncdarab ötletem. Beszéltünk már telefonon kétszer, személyesen egyszer, de minden alkalommal matt részeg volt, vagyis tegnap elölről kellett kezdeni mindent. Minden alatt azt is értem, hogy egy végtelenül bizalmatlan, távolságtartó alapállást kellett meglágyítani ahhoz, hogy egyáltalán beszélgetni tudjunk. Cseppke szinte minden ötletemet, és az alapelképzelésemet is ismerte, Mihály először hallotta. Feltett négy nagyon egyszerű kérdést, amikre elkezdtem válaszolni sorban. Körülbelül 5 perce vagyunk ott, amikor egy gondolatom, a leglényegesebb gondolatom kimondása közben kisétált a konyhába megkavarni a korhelylevest, és alig hallhatóan azt mondta, értem. Érti. Cseppke nem is hallotta meg ezt, és segítségemre sietett, hogy Mihályt visszavarázsolja a szoba terébe, de akkor már nem volt erre szükség. Ez az „értem” volt a mi igazi kézfogásunk. Majd autentikus (zeneeszköz nélküli) roma zenéket mutatott.

Aztán Cseppke barátnőm unokájához mentünk át, aki most először nem kezdett el ríni, ahogy meglátott. Elénk totyogott, mosolygott, még a zokniját is felkínálta nekem, én pedig eljátszottam a minap felfedezett tüsszentős játékunkat, amin egy hete annyira nevetett, hogy még a szülei sem hallották ennyire nevetni. Most nem volt akkora a kacaj, de azért értékelte. Aztán cukrászda.

Alvás otthon Cseppkének, én írtam, majd egy Dolák-Saly Róbert műsort néztünk meg, ami egyértelműen promóciója volt a nemrég megjelent könyvének, így ebben a tekintetben gusztustalan, de egyébként jópofa, és helyenként, az éppen történtekre való reagálásokban egészen zseniális. Na, jó, zseniális Hofi volt egyedül, akkor legyen nagyon jó! (Most vettem észre, hogy a Hofi-t nem ismeri a helyesírás ellenőr, de a Karafiáth-ot igen, ami szomorú. Bár, lehet, hogy a Karafiáth-ot már én tanítottam neki).

Aztán roma bálba mentünk, ahol mi voltunk a legromábbak, a legizzadtabbak, néha majdnem elélveztem, annyira szép és jó volt a zene, a mozgás, az egész. Felfedeztem azt a mozdulatot, amiben összeér a roma és az indiai kultúra. Az említett táncdarab alapgondolata, alapszerkezete tökéletesen összeállt bennem. A ruhatárnál hazafelé megcsókoltam Cseppkét és sírva fakadtam. Ezt – mármint a sírást – még a Deák téren is megismételtem, bár ott snellben. Otthon ettünk, nem olvastunk Poppert, nem szeretkeztünk. Elaludtunk.