A katarzis gyógyászati eredetű kifejezés, lecsapolást, a nem odavalók kiűrítését nevezték így görög eleink. Arisztotelésztől tudjuk, hogy a tragédiák befogadásmechanizmusának értelmezésében is volt erről vélemény. Katarzis, amikor az előadás a félelem, a szánalom és (talán) a részvét felkeltésén keresztül megszabadít minket ezektől. A görög nyelv a világ egyik legnehezebb nyelve. Egészen másként, de a magyarnál is sokkal nehezebb. Én latint tanultam, ami úgy viszonyul a göröghöz, mint a keresztényégetés a görög tragédiákhoz. Lefordíthatatlan magyarra a legegyszerűbb mondat is. Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincsen csodálatosabb. Ez sokkal helyesebben hangzik úgy, hogy sok van, mi borzadályos, de az embernél rettenetesebb nincsen. És ez viszont túl sok már. Erre sincsen magyar kifejezés. Ahogy most az arisztotelészi mondatot értjük, teljes badarság. Soha, senki nem szabadult meg a szánalomtól, mert szánakozott. Ökörség. Nem tudom, mi az eredeti, de ahogy ezt mostanság értjük teljes idiotozmus. A probléma az, hogy drámairodalmunk, színházfelfogásunk, karöltve a pszichológiával ezt a nehezen sem érthető mondatot tette hatásmechanizmusának középpontjává. Már Rousseau értetlenkedett ezen az akkor éledező, moralizáló polgári színházzal kapcsolatban, hogy az ember nem megszabadul ezektől a negativitásoktól, és lesz jobb ember, hanem azt tapasztalva magán, mennyire megérinti, megkönnyezteti, akár meg is vinnyogtatja őt, amit a színen lát, ez elég számára, és még nagyobb szemét lesz. Lehet, hogy erről írtam már?

Az amerikai dramaturgia nyomán mindenki azt gondolja, hogy a katarzis az, amikor sírunk, majd a végén nevetünk. Ez a happy end, ami teljes mértékben ellene van mindannak, ami a görög tragédia. A sírás-rívás lényege a beleélés, a szentimentallzmus, az érzelgősség. A görög tragédiák szcenikailag olyanok voltak, mint egy óvodai előadás. Nehézkesen vonultak a maszkba öltözött figurák, miközben szavalták szövegüket. A beleélés legkisebb lehetősége nem állt, ahogy a lerobban keresztény lelkiismeretünk táplálta, nevetséges érzelgősség sem volt erősségük. A katarzis az a pillanat, amikor még bármi lehet, amikor neked is döntened kell, mi a helyes. Nem beleélés, mert hogyan is élhetnéd bele magadat egy szavaló, maszkos alak szövegébe!? Döntesz, amikor még a színen nem döntöttek, és ez a döntés te vagy. Szemben a didaktikus polgári drámákkal, a görögöknek nagyjából a fele így döntött, a fele úgy. A görög demokrácia maradványa, kelyhe (nem tudom, mi volt előbb, de gyanítom, a tragédiaversenyek) a tragédiák, a Dionüszosz ünnep volt. Amikor nem egy választás volt, hanem kettő. Mert az életben is mindig csak két választásod van: vagy elbuksz, vagy magaddá válsz. Ezt megélni, az a katarzis, nem a zsebkendőlengetés.