Az ő nem érdekes, hangalakja is semmis, egy hosszú ő, mint amikor nem tudjuk pontosan, mi van, nyökögünk. Az én első rácsodálkozásra, hogy van valaki egészen más, mint ő. Ez volt a férfinek a nő, a nőnek a férfi. Még csak másság, még semmi férfi-nő, bár a nőő-je ugyanennek a rácsodálkozásnak a maradványa. Ebben a tekintetben sokkal szebb a magyar történet, mint az angol man-women esetében, ahol viszont az összetartozás sokkal egyértelműbben válik láthatóvá, ami mégiscsak mélyebb összefüggés az egyetlen énben való közösségben.
Az én az első szó, ami megnevezte az első spontán élményt, az ő-re való rányökkenés után. Én: egy magas üvöltés, véges, mert az n zárja le. Ám az n mégiscsak zengő, és bármeddig mondható, bár a vége így a nyökögő, ami sok jóval nem kecsegtet az öröklétre vonatkozóan. Lehet, hogy mégiscsak itt a legjobb, és a legizgalmasabb. Az én-ről ezenkívül kéretik elolvastatni Szent Ágoston összes, Platón, Plótinosz, a gnosztikusok. A többiek már tét nélkül keresgették az én-t, de elsőre mégiscsak Kiergegaard-nak sikerült megtalálni, aki megsúgta Nietzsché-nek, és végül még egyszer, de nem utoljára Heidegger próbálta szavakba önteni, amely szavak német szavak, így semmilyen más nyelven nem lehet őt érteni. Bár semmit nem jelent a közös nyelv sem, hiszen Nietzschét legjobban a németek értették félre. Az én lassan túlhaladottá válik, már az n utáni végső kimondásánál tart a polgári, kapitalista világ egomániája. Ez az én lassan el kell halkuljon, már inkább ő-nek hangzik, hiszen inkább a világi dolgok másságára csodálkozunk rá, mint akik régen elfelejtették, hogy van egy olyan, hogy mi.

A te már sokkal izgalmasabb, bár mesze nem annyira, mint a mi. A te Martin Buber után válhat érthetővé. Hosszú mondatokon keresztül fejti ki a te metafizikáját, hogy a magát egyedül elismerő én, egy tőle függetlent megszólíthatónak tart egy szóval, amely egy pattanással kezdődik, jelezve a saját határ sérthetetlenségét, és egy sikollyal folytatódik, amely engedély, levezetése a fölös energiáknak, mint a sziámi harcoshal, kilövellni a dühöt másokra, hogy egymáshoz érjünk. A te az első tapintás. A saját határ összeérintése a másikéval. A t és aztán egy majdnem én. Csodaszép, bár erről a szépségről Buber mit sem tudott. Aki még nem ölelt, az nem értheti a te-t.
A mi egy bukás. Egy csodálkozó értetlenkedés: micsoda, kik ezek itt velem!? (Velem gyönyörű hely, de Bozsok talán a legszebb hely a világon.) Vinnyogás, nem szép. A ti már túl sok, ott már konfliktus van. A ti a tragédia színtere, ahol már többen vannak kettőnél, ott már minden megtörténhet.

Az ők a legfélelmesebb. Egy mást még le lehet győzni, többet nem. Ő egy csodálkozás, majd a vég egy kattanás a gégében, és kész. Ők-et nem szabad kimondani. Minden ő-t te-vé kell tennünk, mert különben nem éljük túl. Akit te-nek nevezel, azt már pénzért, hatalomért nem ölöd meg, csakis szerelemből. Ez a világvége jó esetben, nincsen több ő, csak te és én, vagyis végső soron én, és onnan kezdve ebben az én-ben minden benne van. Klassz délelőtt lesz. 11.27, ahogy most is az van. Hát így fog véget érni a világ. Ennyit előzetesként.