Kedvelem a liberális gondolkodású, vagyis a másikat tiszteletben tartó, a más véleményét megértő (ha el nem is fogadó) embereket, és kiver a víz a nagyon nagy Magyarországgal ábrándos, mindenki mást gyűlölő, beteg konzervatívnak nevezett jobboldali csürhétől (Fidesz, Jobbik szélsőségei; az MDF nem), akik valamiféle nemzetiségre hivatkozva sértett senki létüket próbálják mások nyakéba varrni. Sokáig azt gondoltam, hogy liberális vagyok magam is, és bizonyosan az is lehettem. Ez azonban jó fél éve már nem így van. A lehető legszélsőségesebb módon vagyok konzervatív.

A jobboldalnak igaza van abban, hogy vannak értékes dolgok és vannak értéktelenek, és abban is igaza van, hogy van mérce. Végzetesen lőnek mellé a liberálisok, amikor azt állítják, hogy csak vélemények vannak, és ezek egyenlő értékűek, ezeknek csak helyi igazságértékük van. Ezért lehetséges, hogy valami és valaminek az ellenkezője is igaz lehet. A liberalizmus minden intelligenciája és elfogadó attitűdjének értékességével szemben a relativizmus tévedése áll. Egyes esetekben nehéz eldönteni, kinek van igaza, mivel az esetek többségében nem ugyanarról beszélnek a vitázók. Például az apa azt veti felesége szemére, hogy az megcsalta, mire a feleség arról beszél, hogy a férfi elhanyagolta, és egyébként is kurvázott. Kinek van igaza? A férfi talán csak arról beszél itt, hogy nagyon cikis a haverok előtt a dolog, a nő viszont azt válaszolja ebben az esetben, hogy szereti a férfit. A két dolog még csak nem is hasonlít egymásra.
Önmagában, feleségként más férfivel hálni nem tisztességtelenség (a bűnt most ne keverjük ide), de van olyan is, amikor még csak nem is beszél egy nő más férfival, mégis megcsalja a férjét, vagyis mégis tisztességtelen. Vagyis, valakinek igaza van, de hogy kinek, azt a dolog lényegénél fogva csak ketten tudhatják, és azok, akikkel ők őszinték, vagy aki képes látni valakin, hogy mikor mond igazat. Ez a jobboldal igazsága: hogy lehet tudni, mi fontos és mi nem, és ezt nem kézfeltevéssel, nem a többség akarata szerint határozzuk meg, hanem ezek ércnél is maradandóbba vannak vésve. Hogy mi az a valami, az a kényes kérdés. A jobboldal által felemlegetett értékek egy része elmebeteg senki-tudat, ami valaki próbál lenni (nemzettudat), más része szivárványhabként gurgulázó, végtelen üres kifejezések (család, gyermek, szeretet, haza, rend).
A baj nem az értékekkel van, hanem azokkal, akiknek gőzök sincs, mit jelentenek, ennek ellenére szünet nélkül használják. Család, mondja a biztonsági őr, aki nem tartja a felesége megcsalásának, ha úgy baszik egy kurvával, hogy gumi van rajta. Gyermek, mondja a másik, és könnybe lábad a szeme, de azért csak a saját korlátolt értékrendjét fogadja el gyermekeitől, akik kénytelenek vagy beletörni ebbe az agresszióba, vagy hazudnak neki. Szeretet, mondja a skinhead a romának, haza, mondja a zsidónak, rend, mondja a parkokban görkorcsolyázóknak.

Magyarországon a konzervatívoknak van igazuk, ami a lényeget illeti: vannak értékek, van Isten. Mégis ők fognak pörkölődni, ha lesz pörkölés, ők fognak sírni és fogakat csikorgatni, amikorra ezt beígérték nekünk zsidó-keresztény eleink. De ezzel nem is kell addig várni, hiszen jelenleg is piroslik a fejük a nagy, magukba fojtott öngyűlölettől, sírnak az elvesztett területek miatt, csikorgatják a fogukat mindarra, ami nem ők. Miközben a liberális gondolkodók italozgatnak, beszélgetnek, színházba, moziba járnak, családot teremtenek, megöregszenek, meghalnak csendesen, békében. Van rend a világban, megmondtam.