2010. máj 19.

Legelső, huzamosabb ideig tartó lopásom, csalásom

írta: Sólyom Bátor

Összegzés környékén eljut az ember oda, hogy mennyi pénzt csalt ki és/vagy lopott el az államtól, és mennyit másoktól. Nagyon kevés olyan ember van, aki ezek összeadása után nullát kap eredményül, ráadásul zöme gyengeelméjű, vagyis ebbéli döntése(i) nem annyira saját érdemek.
A gimnázium, ahová jártam körülbelül 100 méterre volt attól, ahol nagyanyámmal laktam. Írtam egy verset nagyanyámhoz (halála után, persze):

Nagyanyám emlékére

Minden évben egyszer
elindulunk,
átfurakszunk a vadvirág gazolta kerten,
lábat törlünk, és a lassan télbe
roskadó házikóban
sötétbarna asztalod emléke
mellé csendben leülünk,
itt hagyott meleged
köré gunnyadunk,

alig-alig vacogunk.

2000. szeptember 8.

Azon kívül, hogy lenyúlja József Attila zseniális metaforáját (vagy allegóriáját, vagy mását), nekem most is tetszik.

Kicsi töpörödött nénike volt a nagyanyám, akihez akkor költöztem oda, amikor nagyapám meghalt. Nagyapám, amióta az eszemet tudom, fél oldalára béna volt. Először egy lóversenyen, majd egy Fradi meccs alatt, a tévé előtt kapott agyvérzést. Ő tanított sakkozni. Akkoriban úgy játszották a sakkot, hogy nem egyszerűen mattot kellett adni a másiknak, hanem előre meg kellett mondani, melyik mezőn adod majd a mattot. (Mi azért nem így játszottunk.) Amikor anyám kérte, engedjen már nyerni (mivel nagyon rosszul éltem meg a kudarcot akkortájt tizenegy-két évesen), nagyapám azt mondta, majd legyőzöm, ha le tudom győzni. Volt egy kihagyhatatlan poénja: amikor már mattot adott, amit nem jelentett be, az állást szemlélve azt mondta, hogy van még egy lépésem, és mivel én az azonnali vereség elkerülésének minden lehetőségébe mint utolsó mentsvárba kapaszkodtam, mindannyiszor benyeltem, majd kérdésemre, hogy mi az a lépés, a királyomhoz nyúlt, és lelépett vele a pályáról. Kegyetlen volt? Emlékszem, amikor először győztem le, még nem voltam 14 éves, kezet nyújtott és mosolygott. Egyáltalán nem volt jó érzés sem akkor, sem azután. Amikor leültem írni, még nem értettem, de most már értem, miért nem. Nem azért, mert egy idolom omlott össze, hanem azért, mert mégiscsak engedett nyerni. Még ha ezt nem is tudta talán. Nagyanyámat rendszeresen elküldte a „paraszt kurva anyjába”, és amikor nagyanyám kórházban volt, és unokatestvéremmel odaköltöztünk, teljesen kiborított minket azzal, hogy rendszeresen a reggelizésünk alatt kellett szarnia. Mint egy óramű.
Gimnázium első osztályában én szedtem a tankönyvek árát, ám ekkor már rendszeres látogatója és egyik csúcsjátékosa voltam a közeli bisztró egy játékgépének. Olyan „lő, lő, bomba, bomba” játék volt. Ketten kentük ezt, egy nálam kicsit fiatalabb vagány gyerek meg én, aki ekkor már rendszeresen ingyen játszhattam, hiszen mások megkerestek, hogy segítsek nekik, én irányítok, ők lőnek. Szóval edzettségem és még nagyobb eredményekre vágyásom tetőpontján ért a kísértés. Eleinte csak kivettem a nálam lévő osztálypénzből, de aztán visszatettem. Később azt a néhány nálam hagyott visszajárót játszottam el, végül azonban már keményen költöttem belőle. Talán még emelkedett árakra hivatkozva plusz befizetést is szerveztem, amiről a tanárok persze nem tudhattak. Nem emlékszem, hogyan sikerült ebből kimásznom anélkül, hogy csorba esett volna a nyilvános becsületemen. Valószínű, hogy egyszerűen csak elnézték nekem az osztálytársaim. Azok is, akikkel amúgy is játszottam, és azok is, akikkel nem.

Csak azért írom ezt, mert mostanában a bűnön, a vétken és a hibán gondolkodom.