Temetőkről és a gyászról
Szeretek temetőbe jármi, de szinte sosem látogatom a szeretteim sírjait, ahogy templomokba is szívesen térek be, noha nem vagyok keresztény. Kerékpártúráim biztos pontjai a temetők, van ivóvíz, csend és békesség. Néha itt is alszom ezeken a túrákon. Az emberek zöme nem szívesen alszik el temetőben, kísértetekről beszél, míg mások nem innának semmi pénzért abból a vízből, ami talán a halottak leveivel szennyeződhetett. Félünk a halottaktól.
A sírfeliratokat nézegetve egész családdrámákat vizionálhat a látogató, míg más sírfeliratok óhatatlanul is kacajra fakasztanak.
Láttam ma egy sírt, amire annyi volt csak írva: „ÉDESANYÁMNAK”. Elsőre tetszett ez az ismeretlenül is szép kapcsolat anya és gyermeke között, másodszorra viszont megütköztem rajta. Így mégiscsak névtelen maradt a sír, és egy olyan történet alakult ki a szép ívelésű szót olvasva, amelyben csakis ketten vesznek részt, márpedig ilyen történet teljesen elképzelhetetlen számomra. Valakit, valakiket érzésem szerint a felirat készítője kizárt ebből a gyászból, ebből az emlékezésből, ráadásul az anya nevét is elrejtette. Végül, persze megbékéltem, hiszen ki vagyok én, hogy egy sírfelirat alapján életeket ítélek meg?
Láttam fa „sírkövet” is, és egy Kőfaragó nevű férfi sírfeliratát fakereszten.
És láttam egy hatalmas, fekete sírkövet több generáció születési és halálozási dátumaival, ahol a legutolsó véset egy név (Gizike) és egy születési dátum (1981). Ilyenből még rengeteg van, és mindig futkos a hideg a hátamon, amikor ilyet látok. Van abban valami nagy-nagy merészség, ahogy saját temetésünk körülményeit, majdani nyughelyünket előre megtervezve végül is a halál szemébe (bocsánat!) néznek emberek, és mégis érződik az egészben valami csendesen perverz halálvágy. Egy név, egy születési dátum és négy kihagyott karakter a majdani halál időpontjának: brrrr (bocsánat!). Gizike neve mellé azonban úgy volt felvésve az 1981-es évszám, hogy a mellé már nem fér el egyetlen karakter sem. Lehet, hogy egyszerűen csak nem figyelt a kőfaragó mester, vagy a megrendelő volt baltabuta, vagy még valószínűbb, hogy ez bevett szokás, amikor valaki születése évében hal meg,de nekem ez mégiscsak valamiféle halhatatlanságba vetett hit fura jelévé lett abban a pillanatban.
Miért félünk a halottaktól, a temetőtől, amikor sokkal jobb hely, mint a templom? A templomban az ember kérdésekkel és bizonyosságokkal találkozik, viaskodik, legyen bármennyire is hithű hívő, senki nem tudhatja, mi lesz vele, amikor majd lesz valami. A templomokban mindig érezni lehet a két oldalt: a nyugalmas békét (Isten), és a kétségekkel viaskodás nyugtalanságát (Ember). A temetőben már nincsenek kérdések, a temetőben a halottaink vannak, akik már pontosan tudják a választ. Mintha nem szeretnénk megtudni időnek előtte, és azért kelt rémületet bennünk, hogy találkozhatunk olyanokkal, akik már a túloldalon vannak. Akárhogy is, félünk, és ha félünk, akkor félnivalónk is van.
Egyszer egy lány bálnahangokat tartalmazó CD-t keresett egy angol nyelvű antikváriumban, ahol akkoriban dolgoztam. Egy angol nyelvű antikváriumban egy bálnás CD-t!!! A poén persze az, hogy volt a boltban egy ilyen CD. Ez a lány mesélte, hogy szerinte nem tudnak már gyászolni az emberek. Onnan látszik ez, hogy a halottaink nem adnak, mint a természeti népeknél szinte minden esetben, hanem elvesznek. Ő maga világéletében – sok más mellett - szépen rajzolt és énekelt. Mióta édesapja meghalt nem tud se rajzolni, se énekelni. Mármint nem arról van szó, hogy ne csinálná ezeket szívesen, hanem egyszerűen elszállt a tehetsége e két dologban.
A temető jó hely, sokkal jobb, mint a templom.
A sírfeliratokat nézegetve egész családdrámákat vizionálhat a látogató, míg más sírfeliratok óhatatlanul is kacajra fakasztanak. Láttam ma egy sírt, amire annyi volt csak írva: „ÉDESANYÁMNAK”. Elsőre tetszett ez az ismeretlenül is szép kapcsolat anya és gyermeke között, másodszorra viszont megütköztem rajta. Így mégiscsak névtelen maradt a sír, és egy olyan történet alakult ki a szép ívelésű szót olvasva, amelyben csakis ketten vesznek részt, márpedig ilyen történet teljesen elképzelhetetlen számomra. Valakit, valakiket érzésem szerint a felirat készítője kizárt ebből a gyászból, ebből az emlékezésből, ráadásul az anya nevét is elrejtette. Végül, persze megbékéltem, hiszen ki vagyok én, hogy egy sírfelirat alapján életeket ítélek meg?
Láttam fa „sírkövet” is, és egy Kőfaragó nevű férfi sírfeliratát fakereszten.
És láttam egy hatalmas, fekete sírkövet több generáció születési és halálozási dátumaival, ahol a legutolsó véset egy név (Gizike) és egy születési dátum (1981). Ilyenből még rengeteg van, és mindig futkos a hideg a hátamon, amikor ilyet látok. Van abban valami nagy-nagy merészség, ahogy saját temetésünk körülményeit, majdani nyughelyünket előre megtervezve végül is a halál szemébe (bocsánat!) néznek emberek, és mégis érződik az egészben valami csendesen perverz halálvágy. Egy név, egy születési dátum és négy kihagyott karakter a majdani halál időpontjának: brrrr (bocsánat!). Gizike neve mellé azonban úgy volt felvésve az 1981-es évszám, hogy a mellé már nem fér el egyetlen karakter sem. Lehet, hogy egyszerűen csak nem figyelt a kőfaragó mester, vagy a megrendelő volt baltabuta, vagy még valószínűbb, hogy ez bevett szokás, amikor valaki születése évében hal meg,de nekem ez mégiscsak valamiféle halhatatlanságba vetett hit fura jelévé lett abban a pillanatban.
Miért félünk a halottaktól, a temetőtől, amikor sokkal jobb hely, mint a templom? A templomban az ember kérdésekkel és bizonyosságokkal találkozik, viaskodik, legyen bármennyire is hithű hívő, senki nem tudhatja, mi lesz vele, amikor majd lesz valami. A templomokban mindig érezni lehet a két oldalt: a nyugalmas békét (Isten), és a kétségekkel viaskodás nyugtalanságát (Ember). A temetőben már nincsenek kérdések, a temetőben a halottaink vannak, akik már pontosan tudják a választ. Mintha nem szeretnénk megtudni időnek előtte, és azért kelt rémületet bennünk, hogy találkozhatunk olyanokkal, akik már a túloldalon vannak. Akárhogy is, félünk, és ha félünk, akkor félnivalónk is van.
Egyszer egy lány bálnahangokat tartalmazó CD-t keresett egy angol nyelvű antikváriumban, ahol akkoriban dolgoztam. Egy angol nyelvű antikváriumban egy bálnás CD-t!!! A poén persze az, hogy volt a boltban egy ilyen CD. Ez a lány mesélte, hogy szerinte nem tudnak már gyászolni az emberek. Onnan látszik ez, hogy a halottaink nem adnak, mint a természeti népeknél szinte minden esetben, hanem elvesznek. Ő maga világéletében – sok más mellett - szépen rajzolt és énekelt. Mióta édesapja meghalt nem tud se rajzolni, se énekelni. Mármint nem arról van szó, hogy ne csinálná ezeket szívesen, hanem egyszerűen elszállt a tehetsége e két dologban.
A temető jó hely, sokkal jobb, mint a templom.
