A Rabbi igazsága
Egy szórakoztatóipari cég kibérelte a West-Balkánt, ahová nyilvános éjszakai bulit szervezett, amin három fiatal lány életét vesztette.
A történtek után voltak, akik azt mondták, hogy pánik tört ki és nem beszéltek késelésről, bár azt mondták később, hogy valaki mégiscsak elkiáltotta magát, hogy valakit megkéseltek, és voltaképpen erre tört ki a pánik. Ugyanezek és/vagy mások azt mondták később, hogy a lányokat a pánikba esett tömeg az egyik lépcsőházi korláthoz szorította, de a késelésről megint csak nem ejtettek szót. Hogy most éppen mit is mondanak, azt mostanában, amikor éppen nem nagyon beszél senki sem, már nem is olyan könnyű átlátni. És rendben is van, hogy ennyi mindent mondanak, mert a médiának az a dolga, hogy ennyi mindent mondjon.
Valaki más azt mondta, hogy bár az ő neve szerepel bérlőként a bérleti szerződésen, de nem ő írta alá, véleménye szerint aláhamísították, miközben azt sem felejtette el hangsúlyozni, hogy a West-Balkánnak akkor már egy ideje nem volt érvényes működési engedélye. Arról azonban megfeledkezni látszott, hogy bárki is írta alá azt a bérleti szerződést, az bizonyosan nem a West-Balkán tulajdonosi köréből való, lévén elég bizarr képzet, hogy egy több ezer fős, nyilvános éjszakai rendezvény minden szervezés nélkül, mondhatni csak úgy önmagából kipattanjon pusztán egy a hely által hamisított bérleti szerződés hatására, amit egyébként a bérlő cég szervezett és vezényelt le. Ahogy azt a kérdést sem sikerült meggyőzően tisztáznia, hogy vajon az engedély meg nem létéről tudott-e a bérlő cég, amikor valaki mégis csak aláírt közülük egy szerződést a West-Balkánnal, és ha tudta, akkor miért írta alá a szerződést. Megint mások semmit nem mondtak, nem beszéltek az engedélyekről, amellyel az ő helyzetükben azt valószínűsítették, hogy a vád azok nem létéről igaz, mint később ez az igazság ki is derült, ráadásul az is tagadhatatlan, hogy a West-Balkán beépülése az előre tervezett és bejelentett ütemhez képest jelentősen lassabbra sikeredett, a munkálatok talán még a történtek idején is tartottak, ahogy az is lehetséges, hogy ezek az alakítások már csak a külcsínt és belbecst érintik, és nem a statikát vagy a menekülő-útvonalakat, majd ugyanők nyílt levélben fejezték ki részvétüket a hozzátartozók felé. És rendben vannak ezek is, mert egy demokratikus jogállamban - amikor pénzeket és felelősségeket kell valami módon elosztani - mindannyian úgy próbáljuk igazolni magunkat, ahogy képességeink és pénztárcánk engedi, valamint érdekeink megkívánják.
Vannak, akik a hely üzemeltetési engedélyének említésére az engedélyezések gyakorlatának előző kormányzati ciklusbeli tarthatatlanságáról beszéltek, és beszélnek azóta is, arra téve egyértelmű utalást ezzel, hogy az, hogy zabolátlan, bedrogozott fiatalok késelik meg egymást, bepánikolnak, és kiszorítják egymásból az életet, az előző ciklusbeli nagy szabadosság közvetlen következménye, miközben azért sejtetik, hogy ezentúl ez nem így lesz.
A történtek után voltak, akik azt mondták, hogy pánik tört ki és nem beszéltek késelésről, bár azt mondták később, hogy valaki mégiscsak elkiáltotta magát, hogy valakit megkéseltek, és voltaképpen erre tört ki a pánik. Ugyanezek és/vagy mások azt mondták később, hogy a lányokat a pánikba esett tömeg az egyik lépcsőházi korláthoz szorította, de a késelésről megint csak nem ejtettek szót. Hogy most éppen mit is mondanak, azt mostanában, amikor éppen nem nagyon beszél senki sem, már nem is olyan könnyű átlátni. És rendben is van, hogy ennyi mindent mondanak, mert a médiának az a dolga, hogy ennyi mindent mondjon.
Valaki más azt mondta, hogy bár az ő neve szerepel bérlőként a bérleti szerződésen, de nem ő írta alá, véleménye szerint aláhamísították, miközben azt sem felejtette el hangsúlyozni, hogy a West-Balkánnak akkor már egy ideje nem volt érvényes működési engedélye. Arról azonban megfeledkezni látszott, hogy bárki is írta alá azt a bérleti szerződést, az bizonyosan nem a West-Balkán tulajdonosi köréből való, lévén elég bizarr képzet, hogy egy több ezer fős, nyilvános éjszakai rendezvény minden szervezés nélkül, mondhatni csak úgy önmagából kipattanjon pusztán egy a hely által hamisított bérleti szerződés hatására, amit egyébként a bérlő cég szervezett és vezényelt le. Ahogy azt a kérdést sem sikerült meggyőzően tisztáznia, hogy vajon az engedély meg nem létéről tudott-e a bérlő cég, amikor valaki mégis csak aláírt közülük egy szerződést a West-Balkánnal, és ha tudta, akkor miért írta alá a szerződést. Megint mások semmit nem mondtak, nem beszéltek az engedélyekről, amellyel az ő helyzetükben azt valószínűsítették, hogy a vád azok nem létéről igaz, mint később ez az igazság ki is derült, ráadásul az is tagadhatatlan, hogy a West-Balkán beépülése az előre tervezett és bejelentett ütemhez képest jelentősen lassabbra sikeredett, a munkálatok talán még a történtek idején is tartottak, ahogy az is lehetséges, hogy ezek az alakítások már csak a külcsínt és belbecst érintik, és nem a statikát vagy a menekülő-útvonalakat, majd ugyanők nyílt levélben fejezték ki részvétüket a hozzátartozók felé. És rendben vannak ezek is, mert egy demokratikus jogállamban - amikor pénzeket és felelősségeket kell valami módon elosztani - mindannyian úgy próbáljuk igazolni magunkat, ahogy képességeink és pénztárcánk engedi, valamint érdekeink megkívánják.
Vannak, akik a hely üzemeltetési engedélyének említésére az engedélyezések gyakorlatának előző kormányzati ciklusbeli tarthatatlanságáról beszéltek, és beszélnek azóta is, arra téve egyértelmű utalást ezzel, hogy az, hogy zabolátlan, bedrogozott fiatalok késelik meg egymást, bepánikolnak, és kiszorítják egymásból az életet, az előző ciklusbeli nagy szabadosság közvetlen következménye, miközben azért sejtetik, hogy ezentúl ez nem így lesz.
Miután az éjszakai szórakozóhelyek – a fővárosi, és környező települések polgármesterei által a miniszterelnöktől a történtek után szinte azonnal kért - regulája jól érzékelhetően elkezdett regnálni, lehetnek olyanok is, akik már az alkoholtilalom-törvényt fogalmazzák bele az alkotmányba, razziákat szerveznek, mint ahogy, talán már az a valaki is megvan, aki (kamatmentes hitelt felvéve a Nemzeti Bankból) majd megveszi az időközben megszüntetett, a büntető és/vagy engedélyezési procedúrákon keresztül ellehetetlenedő, és ezáltal elértéktelenedett helyet, a pénzből kifesteti-kimázolja, majd talán hasonló célokra használja. Vagy éppen másra, mert ez akkor már teljesen mindegy lesz. És ez is rendben van, hiszen politikusként, egyéni vállalkozókként az a dolgunk, hogy saját ügyünket támogassuk meg, történjen bármi, bárhol, bármikor.
És persze, paranoiások is vagyunk szép számmal, ahogy olyanok is, akik a hír hallatán a magyar színházi kultúráért aggódunk, és azt mondjuk, hogy vélhetően a független színházi szférának egy újabb lehetősége szűnt meg ezzel, hiszen a hellyel együtt bukott a több, mint egy éve benne működő befogadó jellegű színház, és talán azon is elelmélkedünk, hogy lám, a független színházi érának mennyire kockázatos dolog a magántőke irányába nyújtózni, miközben az eddig megvalósult és a jövőre beígért központi forrásszűkítések következtében nem nagyon látszik számukra más lehetőség a megmaradásra. És igazunk van, miként az egyszeri rabbinak, aki mindkét peres félnek külön-külön igazat ad, majd amikor ezt szemére veti bóherja, elgondolkozik, és kis idő múlva neki is igazat ad.
Nem lehet mindenkinek igaza, ebben a konzervatív gondolkodásnak teljesen igaza van, feltéve, ha most igazam van, de akkor kinek van itt igaza valójában?! A sok „nem az én felelősségem”, a velejéig átpolitizált, rakatnyi „mások hibája”, és a néhány „ott sem voltam” mellett azoknak vajon igazuk van-e, akik szülőkként, szórakozóhelyekre járókként most aggódnak, és megnyugtatást várnak, hogy ilyen nem fordulhat elő, és abban reménykednek, hogy ezért valakit egyértelműen és megnyugtatóan majd felelősségre vonnak, ami után nem kell arra gondolniuk, hogy talán maga az élet önmagában is veszélyes, amiről nem helytulajdonosok, bérlők, rendőrök, politikusok, államberendezkedések és államhivatalok tehetnek, hanem mindannyian egyenként, akik a saját szekerünket tolva vagy éppen falkákban tévét ostromolva, megbűvölten meredve a szónokokra, legyenek azok rosszbeszédűek vagy akár ijesztően profik? Vagy azoknak van igazuk, akik egy esetleges megnyugtató felelősségre vonás után sem nyugszunk meg, mert saját magunkról még nem referáltunk, és egyébként is életre rendelt tereink beszűkülésétől tartunk, vagy éppen azoknak, akiket megnyugtat az éjszakai élet újsütetű regulája?
Bár mindenkinek igaza már csak logikailag sem lehet, és nincs is, az egyszeri rabbi igazságát az anekdotikus történetben mégiscsak megadja, hogy ő valóban viszályokat simít el, valódi megbékülést hoz a feleknek egy élő közösségen belül, ha ezért még annyira a feje tetejére kell is állítania a krétai Epimenidész hírhedett abszurdját, aki azt állította, hogy „Minden krétai hazudik”. Úgy tűnik, az sem lehetséges, hogy mindenkinek igaza legyen, és az sem, hogy mindenki hazudjon. Igaz?
Egy biztos: a valóban gyászolóknak igazuk van, ehhez viszont senkinek semmi köze.
És persze, paranoiások is vagyunk szép számmal, ahogy olyanok is, akik a hír hallatán a magyar színházi kultúráért aggódunk, és azt mondjuk, hogy vélhetően a független színházi szférának egy újabb lehetősége szűnt meg ezzel, hiszen a hellyel együtt bukott a több, mint egy éve benne működő befogadó jellegű színház, és talán azon is elelmélkedünk, hogy lám, a független színházi érának mennyire kockázatos dolog a magántőke irányába nyújtózni, miközben az eddig megvalósult és a jövőre beígért központi forrásszűkítések következtében nem nagyon látszik számukra más lehetőség a megmaradásra. És igazunk van, miként az egyszeri rabbinak, aki mindkét peres félnek külön-külön igazat ad, majd amikor ezt szemére veti bóherja, elgondolkozik, és kis idő múlva neki is igazat ad.
Nem lehet mindenkinek igaza, ebben a konzervatív gondolkodásnak teljesen igaza van, feltéve, ha most igazam van, de akkor kinek van itt igaza valójában?! A sok „nem az én felelősségem”, a velejéig átpolitizált, rakatnyi „mások hibája”, és a néhány „ott sem voltam” mellett azoknak vajon igazuk van-e, akik szülőkként, szórakozóhelyekre járókként most aggódnak, és megnyugtatást várnak, hogy ilyen nem fordulhat elő, és abban reménykednek, hogy ezért valakit egyértelműen és megnyugtatóan majd felelősségre vonnak, ami után nem kell arra gondolniuk, hogy talán maga az élet önmagában is veszélyes, amiről nem helytulajdonosok, bérlők, rendőrök, politikusok, államberendezkedések és államhivatalok tehetnek, hanem mindannyian egyenként, akik a saját szekerünket tolva vagy éppen falkákban tévét ostromolva, megbűvölten meredve a szónokokra, legyenek azok rosszbeszédűek vagy akár ijesztően profik? Vagy azoknak van igazuk, akik egy esetleges megnyugtató felelősségre vonás után sem nyugszunk meg, mert saját magunkról még nem referáltunk, és egyébként is életre rendelt tereink beszűkülésétől tartunk, vagy éppen azoknak, akiket megnyugtat az éjszakai élet újsütetű regulája?
Bár mindenkinek igaza már csak logikailag sem lehet, és nincs is, az egyszeri rabbi igazságát az anekdotikus történetben mégiscsak megadja, hogy ő valóban viszályokat simít el, valódi megbékülést hoz a feleknek egy élő közösségen belül, ha ezért még annyira a feje tetejére kell is állítania a krétai Epimenidész hírhedett abszurdját, aki azt állította, hogy „Minden krétai hazudik”. Úgy tűnik, az sem lehetséges, hogy mindenkinek igaza legyen, és az sem, hogy mindenki hazudjon. Igaz?
Egy biztos: a valóban gyászolóknak igazuk van, ehhez viszont senkinek semmi köze.
