Hatalomvágy, butaság, bűnösség, piszkosság és tisztaság. Mindez nyakon öntve sörrel, borral, pálinkával és talpalávalóval: afféle maszkabál, egy kis világvége magyar (és cseh) módra.

A cseh szerző remeke kicsit olyan, mintha egyes sztorikból, jobb és kevésbé jó poénokból lenne nagy kanállal összekeverve a szövegfolyam. Mint ami nem teljesen áll össze, de éppen ettől jeleníti meg azt a számunkra is jól ismert, széttöredező korszakot, amikor belekerültünk az első világháborúba. Pontosabban akkor még a Világháborúba, bármiféle sorszámnév nélkül. A kisemberek világa jól mutatja az egész akkori közép-kelet európai régiónak az értetlenségét és a háború számukra való teljes értelmetlenségét. Mi jól tudjuk, hogy mindez mögött a felerősödött német ipar és a köréje sereglő térségiek vágya volt gyarmatokra, nagyobb gazdasági hatalomra. Ha akarjuk, ez volt az első baklövésünk a rossz oldalon háborúba lépni, itt egyenesen kirobbantani. A besúgókkal és katonaszökevényekkel teli Prágában játszódik a történet, ami életigenlő humora miatt nem is játszódhatna például Budapesten. Egy korképet kapunk a cseh szerzőtől, amibe ettől függetlenül mi magunk is vastagon beleférünk.  

Crespo Rodrigo az előadásban (fotók: Jászai Mari Színház)

Minden színpadra állítás legnagyobb kihívása: hogyan lehet színpadképes mennyiségűre kurtítani a szöveget úgy, hogy a történet is követhető legyen, és az előadás ezt a bizonyos miliőt is megmutassa. Ebben kiválóak voltak a tatabányai Svejk alkotói (dramaturg: Fekete Réka, Tapasztó Ernő): szellemes és jellegzetes jeleneteken keresztül halad a történet, amelyek azzal együtt állnak össze, hogy csupán villanásszerű pillanatokat emelnek ki.

És szinte szaglik az előadás attól a bizonyos kortól, de ez már a rendezés (Tapasztó Ernő) és a zeneszerzők (Borsos Pál, Éder Enikő) érdeme. Kortárs zenés-dalos betétek választják, illetve kötik össze a jeleneteket. Az első felvonás nyögvenyelősen indul, és voltaképpen így is marad. Mintha a rendező túl sokat pepecselt volna az egyes alakok és a korszak kibontásával, amit az elején megsínylik a nézőtér. Nem dögunalom, de csak féleleven. A második felvonás ezzel szemben dinamikusan és szellemesen szalad végig. A nyelv, amit a rendező választott, a karikatúra. Olyan karikatúrák, amelyek már messze vannak a színész emberi oldalától, ám annyira groteszkek, ami egyfajta mozgó bábként mégis fokozottan emberivé teszi. Nem emberek vannak a színpadon, hanem azok jelei.

Mivel Tatabányán kiváló színészek vannak jól karbantartva, mindenki tökéletes jelet formál, és jönnek létre a Monarchia jellegzetes figurái, történetei a mese és mítosz határán. Azzal, ahogy a látnivaló jól formált, kiválóan díszletezett (díszlettervező: Fekete Anna) és érzékenyen bevilágított, elemelt látványosságként jelenik meg előttünk, az egész elkezd nem az első világháborúról, hanem annak egyik helyéről szólni itt Budapesten, vagy éppen itt Tatabányán. Arról, ami azóta sem változott: hatalomvágy, butaság, bűnösség, piszkosság és tisztaság. Mindez nyakon öntve sörrel, borral, pálinkával és talpalávalóval: afféle maszkabál, egy kis világvége magyar (és cseh) módra.

Egy színpadi Svejk másik méregfoga, hogy ki játssza el? Tatabányán van egy Kardos Róbert, akire mintha ráírták volna a szerepet. Tapasztó Ernő viszont mást gondolt, mást mint Crespo Rodrigo, a Jászai Mari Színház igazgatója, és Crespo Rodrigo kapta meg a címszerepet. Többszörösen is meglepő döntés, mivel Tatabányán jellemzően nem választ magának főszerepet az igazgató, és aki látta már Rodrigót, sosem jutna róla eszébe Svejk. Ő ugyanis egy kifejezetten jóképű, jó kiállású félvér férfi. Ezt volt idő megemészteni a bemutató hírré válása és az előadás budapesti megnézése között, ám pontosan most sem értem, miért döntött így a rendező.

Crespo Rodrigo a maga pontos, sármosan együgyű Svejkjével ugyanis eleinte semmit nem ad hozzá az előzetes képzetünkhöz, miközben elveszi tőlünk ennek az alaknak az eredendő csúfságát. Svejk ugyanis a könyv illusztrátora jóvoltából egy csúnya, kedvesen kövér ember, egy senkifia. Crespo Rodrigo pedig legfeljebb migránsnak néz ki még a vastag fehér arcfesték alatt is, de semmiképpen nem csúf, sőt sajnálat helyett irigylésre méltó a kiállása, bármennyire is hülye. Az első felvonás nehézkességéhez az is hozzájárul, hogy eleinte senki nem tud a nézőtéren mit kezdeni ezzel az anti-Svejkkel. A második felvonás feszesebb lendülete továbblendített minket is, elfogadtuk, hogy ez egy ilyen sportosan sármos Svejk, aki megmutatja, hogy jó küllemű emberek is lehetnek földostobák. Szerintem ez nem egy nagy mondandó, főként nem Svejkként. Talán csak nem állunk még készen egy jóképű Svejkre.

Crespo Rodrigo és Mikola Gergő

Éppen ezért, és a jó előadás ellenére, továbbra is hiányolom Kardos Róbertet, akinek minden nézéséből süt az a fajta kisemberi szomorúság, amit annyira szeretünk Svejkben. Ami így mégis csak rólunk szólhatna, akik minden együgyűségünk és esendőségünk ellenére reményünk szerint szerethetőek vagyunk.

Török Ákos

Kapcsolódó cikkek

A miskolci Cyrano lett a legjobb előadás a Vidéki Színházak Fesztiválján