Potemix és a vicc határtalansága
A Potemix évek óta jelen van a reklámpiacon, ahogy a gyógyszertárakban is, reklámkampányai inkább az olcsó, mint a közepesen drága kategóriába illenek. A legolcsóbbak legelső hazai példája a civilként megszólaló védőnő, Béres Erika volt talán, aki „feltalálta az intimbetétet”, mostani élharcosa a Calgont reklámozó győri vízvezeték szerelő. Ennél egy fokkal többe kerülnek a Potemix jól ismert reklámfilmjei. Amit ehhez a szereplők nagyobb száma mellett hozzáadnak, egy-egy vicc.
Az egyik legelső filmjükben az agyban szuszogó felesége mellett hajnalban felijedő férfi lázálmában azt hallja, hogy felesége kókatag nemi szervére utalva fejti ki, miszerint a „félárboc nem árboc”. Humora egyértelmű, kissé alpári, de ezt maga a termék kínálja fel. Másik oldalról viszont, ha jól belegondolunk, nagyon is nevetséges, és semmiképpen nem követendő konfliktuskezelésnek tűnik a szexuális életben felmerülő nehézségeket vény nélkül kapható szerekkel megpróbálni feloldani. Ahogy egy olyan férfi is közröhej tárgya, aki még álmában is reszket felesége szexualitásától, és csak a szer látványa képes megnyugtatni. Ez egy puhapöcsű, szerfüggő alak, aki nagyon kevéssé példaérték egy normális férfiember számára.
Volt egy olyan munkájuk is, amikor egy keleti származású, magyarul gyengén beszélő drogista eladó a Potemix Plusz kifejezést tüsszentésként érti félre.
Ez a vicc kifejezetten ócska, a leggyatrább kabarékba sem férne be, ráadásul a keleti lány nyelvtudás nélküli munkája egy drogériában kifejezetten rasszista felhangokat kelt a nézőkben.
A vidéki élet felé nyitott az a film, amikor az idősödő parasztasszony kezében Potemix-szel szedi kicsi lábacskáit, és a kérdésre, hogy mit kezd ezzel a szerrel, Riska tehenük szexusára utal, majd kiderül, hogy férje várja a potenciálnövelőt. Ez a vicc egy kicsivel jobb, mint az előbbi, de a gyenge kategóriát még nem sikerül kinőnie. Ehhez jön még, hogy az állatok bevonása az emberi szexusba nem kellemes asszociációkat kelt, bármennyire is csak álmagyarázatként kerül elő.
Legújabb anyagukban egy idősödő nő arról számol be – talán barátnőjének -, hogy azért nincsen probléma a férjével, mert ő rendszeresen Potemixet tesz az italába. Ez önmagában viccként tűrhető lenne, de amit mond, az már egyáltalán nem az. Valakinek tudtán kívül kemikáliákat tenni az italába bűntény, a személyes szabadság, az önrendelkezés megengedhetetlen semmibe vétele. És nagyon nem vicces, mert, ahogy a hétköznapi reklámfogyasztók intelligencia szintjét ismerjük, ennek a reklámnak a hatására nem egy feleség ezt meg is teszi. Amitől talán csak a cöka áll, és akkor csupán mérhetetlenül tisztességtelenek voltunk férjeinkkel szemben minden elképzelhető tekintetben, és olcsó ribancok vagyunk, rosszabb esetben azonban – mivel ezek a szerek a szívet nagymértékben megterhelik – szívbajt idézve elő gyilkosok.
Potemix, a mindig vicces. Hol a határ, emberek, szümtükkel nem láttok?
Az egyik legelső filmjükben az agyban szuszogó felesége mellett hajnalban felijedő férfi lázálmában azt hallja, hogy felesége kókatag nemi szervére utalva fejti ki, miszerint a „félárboc nem árboc”. Humora egyértelmű, kissé alpári, de ezt maga a termék kínálja fel. Másik oldalról viszont, ha jól belegondolunk, nagyon is nevetséges, és semmiképpen nem követendő konfliktuskezelésnek tűnik a szexuális életben felmerülő nehézségeket vény nélkül kapható szerekkel megpróbálni feloldani. Ahogy egy olyan férfi is közröhej tárgya, aki még álmában is reszket felesége szexualitásától, és csak a szer látványa képes megnyugtatni. Ez egy puhapöcsű, szerfüggő alak, aki nagyon kevéssé példaérték egy normális férfiember számára. Volt egy olyan munkájuk is, amikor egy keleti származású, magyarul gyengén beszélő drogista eladó a Potemix Plusz kifejezést tüsszentésként érti félre.
Ez a vicc kifejezetten ócska, a leggyatrább kabarékba sem férne be, ráadásul a keleti lány nyelvtudás nélküli munkája egy drogériában kifejezetten rasszista felhangokat kelt a nézőkben.
A vidéki élet felé nyitott az a film, amikor az idősödő parasztasszony kezében Potemix-szel szedi kicsi lábacskáit, és a kérdésre, hogy mit kezd ezzel a szerrel, Riska tehenük szexusára utal, majd kiderül, hogy férje várja a potenciálnövelőt. Ez a vicc egy kicsivel jobb, mint az előbbi, de a gyenge kategóriát még nem sikerül kinőnie. Ehhez jön még, hogy az állatok bevonása az emberi szexusba nem kellemes asszociációkat kelt, bármennyire is csak álmagyarázatként kerül elő.
Legújabb anyagukban egy idősödő nő arról számol be – talán barátnőjének -, hogy azért nincsen probléma a férjével, mert ő rendszeresen Potemixet tesz az italába. Ez önmagában viccként tűrhető lenne, de amit mond, az már egyáltalán nem az. Valakinek tudtán kívül kemikáliákat tenni az italába bűntény, a személyes szabadság, az önrendelkezés megengedhetetlen semmibe vétele. És nagyon nem vicces, mert, ahogy a hétköznapi reklámfogyasztók intelligencia szintjét ismerjük, ennek a reklámnak a hatására nem egy feleség ezt meg is teszi. Amitől talán csak a cöka áll, és akkor csupán mérhetetlenül tisztességtelenek voltunk férjeinkkel szemben minden elképzelhető tekintetben, és olcsó ribancok vagyunk, rosszabb esetben azonban – mivel ezek a szerek a szívet nagymértékben megterhelik – szívbajt idézve elő gyilkosok.
Potemix, a mindig vicces. Hol a határ, emberek, szümtükkel nem láttok?
