Nem rossz évzárás: Presser Gábor, Hegedüs D. Géza, Sardar Tagirovsky. 

Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról / Spirit Színház, Budapest / r: Czeizel Gábor / december 26.

A Spirit Színház darabválasztásai figyelemreméltóak: könnyedebb és fajsúlyosabb alapanyagokból egyaránt kínálnak az év során. Ez inkább az előbbinek tűnik. A rendező gondolatai a darabról:

„1973-ban volt az ősbemutató. DE: nem egy őskövület!

Ezek a dalok a mi generációnknak, és sok utánunk jövőnek beleívódtak a génjeibe. Trendien: kultikusak: „Menni kéne…”, „Valaki mondja meg…”, „Arra születtem…”, „Ringasd el magad!”

Szeretnénk hinni, hogy a mai fiataloknak is. Bár nem biztos!

Akkor még filmen sem nagyon láthattunk fesztiválokat, nagy koncerteket. Akkor ez egy távoli világról szólt, de nagyon is rólunk! Vagyis egy vágyott világról. (Kb 17-szer láttam a Vígszínházban kamaszkoromban.)

A mai fiatalok sokféle fesztiválra járnak, a kábítószer sem ismeretlen veszély (mint volt 45 éve).

Ezért azt gondoltam, hogy a ’73-ban született, azaz lassan nagypapakorú művet úgy kell bemutatni, felfrissíteni, hogy nem a múltat akarjuk benne megmutatni. Hiszen a szituációk, a problémák ma aktuálisabbak itthon is, mint régen.

Azt kell megmutatni, ami közös, ami a mai fiatalokat is érdekli, ami az ő jelenük. Azt, ami a darabban is benne van, kortól, korszaktól és rendszertől függetlenül.

Ma már nem kell nyugatra menni egy fesztiválért. Sőt! Itt van a Sziget és sok minden más. (De az, hogy valaki stoppol, hogy odajusson, az még ma is ismerős. Vagy lejmolnak cigit…)

Szerintem ez a történet itt és most ugyanúgy, akár a Szigeten vagy a Balaton Soundon, a VOLTon vagy bárhol máshol megtörténhet.Csak fiatalok kellenek hozzá! – És ez most itt a Spiritben megadatik. Hiszen: „Mi arra születtünk…”

Bánatos kurváim emlékezete / Mozsár Műhely, Budapest / r: Erdeős Anna / december 31.

Gabriel García Márquez szenvedélyekkel teli regénye és Hegedűs D. Géza játéka jó alapozás lehet egy szilveszteri bulihoz.

Hegedűs D. Géza (fotó: Pozsonyi Janka)

Sardar Tagirovsky: Diótörő / Laboratorium Animae Társulat / r: Sardar Tagirovsky

Csajkovszkij egy fontos lenyomatot hagyott a 19. századból számunkra zenei munkássága révén. Diótörő c. balett zenéje az utolsó színpadi műveként egy kuriózummá vált. Sikerei ellenére a szerző elégedetlen volt a színpadi megoldásokkal a Diótörő esetében. Zenéjét mélyebbnek ítélte meg önmaga, vagy akár fontos kortársa, Lev Tolsztoj is. Félt attól, hogy a látvány eltereli a zene sok értékéről a figyelmet.

Gyerekkoromban egyenes forrásokból tapasztaltam meg ezt a zenét és a balettet Oroszországban nézőként, hallgatóként. Lenyűgözött minden giccsnek tűnő elem ellenére a zenében rejlő vágy és fájdalom. Mai napig lenyűgöz a monumentalitás mélyén rejtőző magány. Talán a szerző magánya ez, talán a koré, talán mindannyiunké. A Diótörő alakjában van valami tehetetlenség, ami a szerző tehetetlensége is egyben. Vagy bármelyikünk megdermedtsége is lehetne.

Bolyongunk a városban és rengeteg inger bűvöl el bennünket pillanatról pillanatra. Elragad a látvány egzisztenciális és cukrozott ereje, pont annyira, amennyire a Diótörő sokszor közkedvelt díszleteinek jellege is. És emiatt a zene lényege sokszor eltűnik, felemészti a látható világ illúziója. A Diótörő nem kel valójában életre. Az álom nem lép be a varázslat birodalmába. Célunk az, hogy a tehetetlenség Diótörőjét felélesszük azáltal, hogy a külső látásról egy belső látás felé tereljük a figyelmünket. És ennek a belső világnak minden erejét szeretnénk a felszínre hozni az érzelmek és a zene segítségével. Ez egy érzelmi balett lesz, melyben a képzeletünk táncol. Csajkovszkij személyét, lényét érintve. És mindazok lényét, akik hiszik, hogy a képzelet is valóság - mondta a rendező.