Kék Dunánk kéksége
Messze ringó gyermekkoromből kiviláglik egy buszsofőr, aki mindig az éjszakai buszokon dolgozott. Az első tréfája, amit hallottam, kevéssé ütős, de kedves: „Itt látható kék Dunánk, ami nem is annyira kék.”.
.jpg)
Évekkel később az éjszakai 6-os buszon találkoztam vele. Vagy valakivel, akiben magként kelt ki jó barátunk szellemes kedvessége. Minden felszállóhoz volt egy-két keresetlen, kedves szava. Nem volt frenetikus humora, de közvetlensége varázsütésként szaladt végig a buszon, és utána mindenki vitte haza magával. Biztos vagyok benne, hogy több ezer gyermek születésében benne volt ez a fajta szelepnyitás, ami Belőle sütött. Időseket megvárta, amíg leülnek, nem sietett senki sehová, noha néha úgy érzem magamat ezen a vonalon, mintha valami sience-fiction-ben lennék. Furcsa, idegen alakok mindenütt, csupa fenyegetés és agresszió hétvége éjjel a diszkó soron. Mintha az Éjszakai őrjáratot forgatnák. Talán kicsit javult a helyzet, hogy a Retro Palota költözött a Bank helyére. A sekélyes nosztalgia váltotta fel az agyatlanságot.
Egyszer hétköznap éjjel utaztam Vele, tél volt, nagyon hideg, száraz, szeles idő. Az a bizonyos mosolyt arcra fagyasztó. Amikor meghalnak az emberek az utcán reggelre. Egy hajléktalan ült le az egyik székre, hamisítatlan téliszalámi szaga hirdette, régóta beágyazódott fekália lapul a nadrágjában többszöri húggyal elegyedve. A sofőr lezavarta. Igazi, agresszív parasztként. Majd tovább jónapotozott két, piercinges állú versenybringának. Hát, így. Nem szóltam semmit sem, leszálltam a következő megállóban, és soha többé nem szálltam fel oda, ahol Ő volt. Azt rögtön lehetett tudni, hol van, ott szerették egymást az emberek. Azok az emberek, akik megfeleltek Neki. Lehet, hogy azon az éjjelen meghalt valaki miatta. És miattam. Így éldegélünk. Már réges-régen nem kék a mi Dunánk. Szürkés, latyakos, hideg lé, húggyal, szarral.
Egyszer hétköznap éjjel utaztam Vele, tél volt, nagyon hideg, száraz, szeles idő. Az a bizonyos mosolyt arcra fagyasztó. Amikor meghalnak az emberek az utcán reggelre. Egy hajléktalan ült le az egyik székre, hamisítatlan téliszalámi szaga hirdette, régóta beágyazódott fekália lapul a nadrágjában többszöri húggyal elegyedve. A sofőr lezavarta. Igazi, agresszív parasztként. Majd tovább jónapotozott két, piercinges állú versenybringának. Hát, így. Nem szóltam semmit sem, leszálltam a következő megállóban, és soha többé nem szálltam fel oda, ahol Ő volt. Azt rögtön lehetett tudni, hol van, ott szerették egymást az emberek. Azok az emberek, akik megfeleltek Neki. Lehet, hogy azon az éjjelen meghalt valaki miatta. És miattam. Így éldegélünk. Már réges-régen nem kék a mi Dunánk. Szürkés, latyakos, hideg lé, húggyal, szarral.
