Ezt majd háromnegyed éve írtam egy fesztiválról  egy online magazinnak, ahol szerkesztőként dolgoztam, de a főszerkesztés egészen másként gondolkozott a minimálsebesség fogalmáról, mint én. :-)

Egyre több kísérlet születik mostanság, hogy az emberi élet és a Föld egyensúlyára vonatkozó kérdéseket interpretáljon a kortárs színház, mozdulatművészet eszközeivel. Egyáltalán, a túl erőteljes tematizáció már önmagában is nehézkessé teszi a színházat, ha pedig a téma a praktikum felől világjobbító, akkor végképp nem nagyon szokott sikerülni mindez közhelyesség és didaxis nélkül. Ám a mai napon a TakTadaMi Társulat és a Tér Társulat jóvoltából, az Együttlét jegyében még ez is sikerült.

 

Különféle pályázatok és jóakarat következtében egyre erősebben próbálja megtalálni művészi artikulációját a természetvédelem hangja. Ebbe már olyan társulatoknak is beletört a bicskája, mint a Tünet Együttes, ahol sosem hiányzott az alkotói kvalitás, és amely meg szokta találni az egyensúlyt a mondandó mélysége és a megmutatottak látványossága között. Nejlon Revü című produkciójuk ennek a globális problémának egy szegmensével játszik. Kissé talán visszás módon, sokszor nagy cégek rendezvényein adják el műanyag hulladékos operettjüket olyanoknak, akik maguk hozzák létre ezt a műanyag világot, és akik saját humorérzékük és öniróniájuknak örvendve nagyokat kacagnak mindezen, miközben semmi nem változik. Sokkal kevésbé sikerült a Te szemét! című performanszuk, amely mozgásanyagában is lemegy az illusztráció, a showtánc szintjére (a kungfuzós nindzsa rész szinte arcpirongató), és Peer Krisztián szövege sem tud elég szellemes lenni ahhoz, hogy ne villogjon zavaróan a Földegésznek szánt üzenet.
A Fesztivál kiemelkedő pillanata volt, amikor Peer Krisztián elmondta, hogy a Gyűrűk Ura nem értelmezhető Bombadil Toma figurája nélkül, ami természetesen kimaradt az amerikai filmverzióból, mint valódi mondandó.
A megnyitó előtt a Tér Társulat előadásban, Erdős Zsuzsa és Szabó Kisanna alapötlete nyomán, Szabó Kisanna rendezésében egy mozdulatperformansz mutatta be nekünk az egymásra utalt együttlét nehézségeit, sérülékenységét. Hatan mentek nagyon lassan, egyszerre lélegezve és lépve úgy, hogy csak egy-egy vékony fapálcikával voltak egymáshoz illesztve. Ha valahol eltörött a pálcika, vagy leesett, az illető összerogyott. Egyszerű, világos képek, eltalált üzenet, és mégsem érezni benne a tanár nénis elfogadtatni és megértetni vágyás finom zsarnokiságát. Peer Krisztián igazi Bombadil Tomaként, mámoros lendülettel rontott ránk vízipipás teaszertartásunk közben, mondván, hogy a lényeget nem érhetjük innen. Merthogy a lényeg az, hogy ezek a pálcikák a végükön ki vannak hegyezve, ami egy szinttel még megemeli az együttmozgás jelentésességét, ahogy az, hogy ezt nem látni, egy egészen sajátos és izgalmas esztétikai kísérletet jelez. A valóság nem ennyire szép és sokoldalú: megnéztem és nem volt hegyük a fadaraboknak. Persze, ki tudja, mi a valóság? Én mindenesetre baráti körben úgy mesélem el, hogy ki volt hegyezve.
A TakTadaMi Társulat három etűdszerű darabbal szólt hozzá a felvetett tematikához. Az első Foltok címmel Erdős Zsuzsanna és a Társulat közös alkotásaként egy átgondolt, letisztult, poétikus eszközökkel dolgozó koreográfia. Elemeiben egyszerű, mozdulataiban sem túl nehéz, de egyszerűségében megejtő, és jelentéses részletgazdagságában példaértékű. Erdős Zsuzsa alapötletéből kiindulva Fejér Gyopár hatalmas, érzésre könnyű ruhában kötötte össze a hat lányt, akik így együtt és egymás ellen mozognak. A húsz perces mozgássor egyetlen oda nem illő részlete, az a jelenet, amikor a keleti színházi hagyományra utalva egymáshoz képest elmozdulnak a lábak és a nem hozzájuk tartozó fejek. Az egész darab komolykodástól mentes komolysága mellett ez nem több jópofáskodásnál. A darab vége viszont telitalálat: az egyre gyorsabban, egy középpont körül forgó táncosokra ráengedik a sötétséget, így eldönthetetlen marad, hogy szétesnek-e a perisztaltikus erőktől, vagy még ebben az eszement forgásban is együtt tudnak maradni.
A második darab előtt exponálja magát a két konferanszié is, két önmagában is disszonáns, egymással játszó figura: Dióssi Gábor és Pénzes Olivér. Dióssi a kissé fejhangon, kedves-behízelgőn informál, Pénzes ugyanennek az ellenpólusa, kezében hangosbeszélővel figyelmezteti Dióssit, hogy egyre unalmasabb. Rövid betétjátékaik a praktikusságuk mellett kedves színfoltja ennek az egynapos fesztiválnak. Még mielőtt elkezdődne a következő előadás, Dióssi Gábor arra bíztat minket, hogy legyünk interaktívabbak, bátran lehet bármit csinálni, most éppen forduljon mindenki a mellette ülőhöz, és kezdjen vele beszélgetésbe, ha kedve tartja, hogy az egymás mellett ülés legyen együttlétté, ha akar. Mindez az ezután improvizatív módon összeálló zenészek számára egy kevéssé kényelmes helyzetet teremt. Tény, hogy mi is együtt voltunk a beszélgetéses zsongásban, és ők is a zenélésben.
A második koreográfia Somi Pannitól Gangá címmel, ahol az előzőhöz hasonlóan egyetlen ruhában mozognak hatan az indiai mozdulatművészet felé orientálódva (ami a TakTadaMi Társulat egyik alap megszólalásmódja) már alapvető kulturális problémát okoz nekem. Nem igen mondanak nekünk, européereknek ezek a mozdulatok bármit is, így óhatatlanul az indiai folk szintjén maradnak, legközelebbi párhuzamként mondjuk a magyar címeres csikóműbőr kulacsokhoz. Az előző koreográfia erejéből még átment valamit a hasonló jelmez és a mozdulatok érthetetlen esztétikuma.
Rövid szünet után következik a Bernarda Alba háza, Juhász Bálint rendezésében és Hadi Júlia koreografálásában, ami már sokkal kevésbé izgalmas, mint volt két elődje. Talán nem véletlen az sem, hogy nem sok maradt meg belőle az emlékezetemben. Egy hat fős, albérletbe zárt életközösség mindennapjai, majd széthullásuk és összetalálkozásuk félórában. A konkrétság felé tett lépések ebben az esetben elvettek a darabból, de ekkor már a fáradtság is beleszólhatott a befogadásba, és annak ellenére maradt ez az előadás hatástalan és produkció, hogy a verbális részeket is tökéletes intonációval oldották meg, és az a bizonyos ruha (a Foltok-beli) is megjelent végül összegyűjtve hatukat a célzott együttlétbe.
Peer Krisztián Bombadil Toma értelmezése után a Zuboly együttes sok helyről összegyűjtött, eklektikus tánczenéje zárta a napot, és a látvány, ahogy Peer (a Fiú) Krisztián (krisztusi, keresztény) rázza magasba lendülő karjait. És senki nem figyel rá, miközben mégiscsak a Fesztivál jelévé válik számomra, ahogy átizzadt pólójában értelmetlenül gajdol és hadonász.

A gyűrű egysége, Bombadil Toma és Krisztián, a tűzzsonglőrök, akik azt a tüzet mozgatják, amely lényege szerint maga a mozgás és energia. És közben állatfigurákat hoznak ki a tűznyelvekből, ami létrehozta azt a kultuszt, ami állatok és emberek szakadatlan mozgásaként létezik. Hát, így fesztiváloztunk a Tűzőrség közvetlen közelében.