A túrázók, teljesítménytúrázók, turisták, vándorok, felfedezők, kalandorok semmit nem tudnak az útról. Nem az ember megy, hanem az út. Aki elindul, elhagyja a helyét, így útját nem tudja elkezdeni maga alatt görgetni. Kolumbusz sehova nem jutott. Nemcsak arra gondolok most, hogy mennyivel jobb lenne a világ, ha nem indul el. A majdnem erős megméri az erejét, az erős ereje éppen abban áll, hogy semmi nem tudja őt meggyőzni gyengeségéről. Lehetnek tettei gyenge ember tettei is. Az alázatos roma sokkal erősebb, mint az egyenes derekú testépítő, aki félelmeinek bűzét húzza maga után félve festett buborékának bármelyik pillanatban való kipukkanásától. Egykor volt barátomat pofán vágták az utcán, mert tenyérbe mászó, félelmes külseje volt, mint a Hét mesterlövészből a kopasznak. Azt kérdezte, miért ütöttél meg. Az az ember többet nem ütött meg senkit az én történetemben. Elképesztő, hogy a társadalom milliárdok ezreit költötte arra, hogy te elkerékpározhass Budapestről Szegedre. Elképesztő, micsoda energiákat fektetünk abba, hogy minél könnyebben jussunk el minél messzebbre. Hogy honvágyat érezzünk. Talán nincs is olyan, arra vágyunk, hogy megöleljenek a szeretteink, hogy magyarul élvezzenek el velünk, hogy ott legyünk, ahol a helyünk. Ez nem nemzeti, hanem kizárólag helyrajzi kérdés. Én nem annyira magyar vagyok, mint inkább pesti, atkári, katafai, kicsit szegedi, és még kevésbé avignon-i, ahol spanyolországi kerékpártúrámon először voltam azon a tengerszint feletti magasságon, ahonnan Angyalföldről indultam.