Végy egy Tevjét! – szól a színházi egyszeregy –, és Miskolcnak van egy Tevjéje, nem is akármilyen.

A Hegedüs a háztetőn jó eséllyel sikerdarab bárhol és bármikor. Béres Attila régiúj igazgatóként (vele készített interjúnk hamarosan megjelenik) most biztosra ment, a darab mellé a Budapest Klezmer Bandet, a színház énekkarát, zenekarát és a Miskolci Balettet is színpadra vezényelte.

Görög László (fotók: Éder Vera)

Énekesek, táncosok, színészek és statiszták, közel száz ember vesz részt a produkcióban, amely hatalmas, olajozott gépezetként gördül végig. Béres Attila nagyszínpadi rendezéseinek egyik erénye a ritmusérzék, ami most is csúcsra jár, még az átállások is illeszkednek a történések üteméhez. Az első elemi élmény, ami a zenével szinte egyidőben ér minket, Horesnyi Balázs költői díszlete, amely az egész előadás legerősebb jele marad mindvégig: a magasba kanyarodó tájkép a falu szélén, ami hatalmas hullámként, más megvilágításban túlérett búzatáblaként tornyosul Anatovka faluszéli házai fölé. Az évad legjobb látványtervei között a helye. Béres Attila később a Kritikus Órán elmondta, hogy ő azt szerette volna, ha ez a lapként visszahajló tér végül összeomlott volna, de erre a borsos ár miatt, nem volt esély. A színlap nem jelöl sem világítót, sem fénytervezőt, valaki azonban ezt a munkát is elvégezte, ami folyamatosan élővé-lüktetővé teszi a különös teret.

Pilinyi Márta jelmezei a takaros pénztelenség és az elhasznált elegancia ruhaneműibe öltözteti a játszókat, egy világvégi falu alakjaivá, kortalan orosz vidék szereplőivé téve őket. A Hegedüs a háztetőn legnagyobb vonzereje a zene, sokunk számára minden egyes dala slágerközelségű. A Miskolci Nemzeti Színház ebben is odatette magát, a teátrum kijelölt zenekarát ma este Cser Ádám vezényelte, és az énekkar is színre lépett. Ők azonban ma este csak másodhegedűsök voltak a Budapest Klazmer Band tagjai mellett, akik játszókként is folyamatosan jelen vannak az előadásban. Bebarangolják a történéseket, egy-egy dalt, egy-egy hangulatot adnak hozzá.

A jó musicalek (zene melletti) másik fontos eleme a tánc. Ahogy Turbuly Lilla, a kritikuscéh elnökének szájából el is hangzott a Kritikus Órán, jó olyan igazgatónak lenni, akinek olyan tánctagozata van, mint Miskolcnak a Miskolci Balett. Kozma Attila csapata hosszú évek komoly munkájával elérte, hogy kortárs táncegyüttesként is megismerjék, miközben kiváló képzettségű táncosokat ad a teátrum zenés produkcióihoz. Akik színészi képességekben is egyre pallérozottabbak. Az oroszok és zsidók általuk celebrált mozgásos kocsmai kakaskodása most például az előadás egyik legjobb jelenete.

Nádasy Erika alakítása Goldeként mély, énekben pedig természetesen hibátlan. Mészöly Anna egy alázatos és szeretetreméltó Cejtelt, Czvikker Lilla egy fokkal önérzetesebb, színes Hódelt, Prohászka Fanni pedig egy megrázó erejű Chavát kelt életre, énekre és mozgásra. Mindenki pontos és tökéletes az összhang. Gyaníthatóan ez az előadás Görög László miatt van, aki meg is hálája ezt a gesztust. Tevjéje egyszerre megrogyott öregember és duzzadó férfierő, pedig ehhez nem kapott a sorstól nagy hangerőt.   

Mészöly Anna és Farkas Sándor

A Kritikus Órák úgy jönnek létre, hogy a színház igazgatója megkeresi a kritikuscéh elnökét, hogy szívesen venne kritikusokat, és egy buszt küld értük Budapestre. Ez a busz a kritikusbusz. Eleinte kifejezetten nem szerettem ezeket a közös buszutakat, akár volt utána Kritikus Óra, akár nem. Nem is nagyon érezheti jól magát valaki egy olyan kis térben, ahol színház témakörében mindenki sokkal többet tud, mint ő – és ebbe a sofőrt is beleérti. Amikor egy kilencférőhelyes kisbuszban ülsz három főszerkesztővel, egy irodalmárral, nem érzed úgy, hogy bármi olyat tudnál mondani, ami számítana. Viszont mindent meg lehet tudni, ami a színházi szakmában történt. Néhány számomra zavaró egó zavart, aztán ez is elmúlt. Van, akiket szeretek (sok), és vannak néhányan, akiket inkább nem. Azt azonnal lehetett azonban érezni, hogy ezek az emberek tényleg szeretik a színházat, az alkotókat, a színészeket. Valóban a színházi szakma részei. Várják őket a színházaknál, és nem azért, hogy jót írjanak, hanem mert tudják, hogy jóindulattal fognak róluk írni vagy beszélni, de akár fontos visszajelzéseket is adhatnak az előadásokról. A mai napon kivált komoly társaság gyűlt össze az idén 75 esztendős Zappe Lászlóval, a kritikuscéh elnökével, főszerkesztőkkel, évtizede elismert szerzőkkel.

Ezen a buszon vetettem fel hazafelé barátomnak-kolléganőmnek, hogy Görög Lászlónak kijárna egy Érdemes Művész-díj, mire ő a maga csendes hangján azt mondta: „Neki már Kossuth-díjat kellene kapnia”. Talán két évtizeddel ezelőtt számomra Görög László egy vicces pasi volt, majd miután előbb Csizmadia Tibor Gárdonyi Géza Színházába ment, majd Miskolcra, az előző vezetés alatt Szombathelyre, majd a mostani vezetéssel vissza Miskolcra, időközben Magyarország egyik legjobb drámai színésze lett. Időközben persze a Miskolci Nemzeti Színház is az egyik legjobb hazai teátrumunkká vált.

Egy érzelmeket és érzéseket kavaró előadásnál több nincsen benne ebben a darabban, ennél többet nem kell tőle várni. A miskolciak előadása ezt a professzionálisan és költőien megkomponált színpadi gépezetet nem csupán működteti, de zseniálisan időzített csattanója (üzenete?) is van. Az előadás záróképét és kérdését bizonyosan magunkkal visszük: hová lehet menni, amikor nem lehet maradni?

Török Ákos