Amikor a fogyatékosságokat rangsoroljuk rettenetességük alapján, általában a látás viszi a prímet, noha maguk a világtalanok azt mondják, annál nincsen rosszabb, mint ha nem tudsz beszélni, mert úgy minden kommunikáció lehetetlenné válik.
Amit látunk, az eléggé nyilvánvalóan nincsen. A visszaverődő fényt érzékeljük, pontosabban annak többszörösen megtört, össze-visszavert maradványát. És azt is elképesztően bonyolult, sokszorosan áttételes és részleteiben sem értett módon. A dolog éppen olyan színnel nem rendelkezik, amit látsz, hiszen azt veri vissza. Látni praktikusan hasznos.

Hallani már kommunikáció, ha féloldalas is. Akár akarom, akár nem, nagy erőszak nélkül mindent hallok. Sokkal inkább válogatok a hangok között, amit a szembe szökő látványok esetében kevésbé tudom megtenni.

A szaglás, az ízérzékelés már az ínyencek világa. Ez a második dolog, ami nélkül nem szeretnék élni.

A tapintásnál több nem kell. El lehet boldogulni még ebben a szaladgáló, fel-lefutkározó világban is, de ez az érzék, amire minden utópiák utópiája felépülhetne. Mindenki mindenkihez hozzá kellene, hogy érjen, ha tudni akar róla. Nem igen lehetne hazudni, a nyirkos tenyered mindent elárul. A szexről semmiféleképpen nem szeretnék lemondani. Könyvek, zene nélkül meglennék, de ízek és érintés nélkül nem.