Életem egyetlen teljes pillanatát neki köszönhetem, ahogy ráébredéseim mikéntjét is. Rögtön ellenszenves volt, ahogy megláttam. Nagymedve már előre szólt, hogy hasonlóan habókos, mint én, még összejövök vele. De amikor odalépett a kávézóasztalhoz, a vér is meghűlt ereimben. Ilyen hidegséget még sosem láttam, pláne hogy egy izzásában tönkreégett kapcsolat után voltam. Ő is szerkeszt, ír, és jókat ír, már előre szerettem, és erre egy ufó ül le mellénk. Egy évig Indonéziában volt, cserbenhagyta a lapot, hivatalból nem szabadott szeretni, de nem ezért nem szerettem. A szokásos semmibe folyó, sehonnan el nem induló szerkesztőségi együttlét zajlott, mi van veled, és elélvezett-e a vécécsészén?, meg ilyenek, amikor megkérdeztem, hogy akar-e újra velünk, a lapban dolgozni, mire mintha hangosan fingtam volna, csend lett. Igen, mondta, és ennyi.

Amikor megláttam a lakását, hazaérkeztem örökre. Nekem már az a lakás lesz az otthonom, ami közben meg is szűnt, mert tatarozás volt.

Életemben először bevállaltam a visszautasítást is, mert láttam, hogy a mi lelkeink úgy szomjúznak egymásra, mint még soha senkinek. Túrázni hívtam, ment, mint a hangya, majd hirtelen megállt. Izzadtam, néztem a fenekét, nagyon kívántam. Valami hülye bankár pasiról beszélt, akiről határozottan próbáltam lebeszélni. Intellektuális és testi értelemben is igyekeztem imponálni neki.

Egy szerkesztőségi almegbeszélésen (ami azt jelenti, hogy az egy projekten ügyködők összeülnek valakinél, isznak, teáznak, eszegetnek és tényleg történik valami.), ahol hárman voltunk, amikor kolléganőm elindult, azt kérdeztem, hogy itt maradhatok-e. Mármint örökre. Nem tudom, Hannapanna félre- vagy elértette-e ezt, de mondta, hogy igen. Már előtte, azután a bizonyos buli után is maradtam volna, de az utolsó társaság és Hannapanna kisodortak.

Ott ültünk, teáztunk, boroztunk, megkérdeztem, hogy el tudja-e képzelni, hogy mi járunk. Ilyen hülye gyerek tempóban. Azt mondta, nem vette észre, hogy nyomulok, és el tudja. Ekkor kezdődött a beavatódásunk története. Első éjszaka a vállát, a hátát simogattam, felfedeztem a mellkasán egy kis szakadást, csonttöretet, ami úgy állt ki keskeny mellkasából, ahogy ő maga állt ellent minden közeledésnek. Feküdt, nem mozdult, azt mondta, el sem tudja képzelni, hogy megmozduljon bármikor is velem. Engedett mindent. Puszilgattam, nyalogattam a hasát, a finomra nyírt fanját, a hamar síkos, vékony vágatát, piciny evezős legényét, segglukát. Azt mondta, ezt nem szeretné sokszor, mert hozzászokik. Arra gondoltam, hogy bármikor, bármeddig hajlandó vagyok nyalni. Második éjjel már elővettem a faszomat, hozzáérintettem a hátához, fenekéhez, nyalogattam őt, szeretgettem, simogattam lassan, gyorsan, lassan Mármint Hannapannát és nem a faszomat.).

Ez volt a paradicsom. Harmadik éjjel már hozzáérintettem a farkam lucskos luka széléhez, nem toltam be, csak megnéztem, milyen bent. Bent nagyon jó. Hosszan szerettem őt, és ő is elkezdett szeretni. Negyedik éjjel csak aludtunk egymás mellett. Ötödik éjjel betettem, hatodik éjjel megfordult, megfogta a faszomat és a segglukamba nyúlt, ami nem volt kellemes, bár elsősorban meglepetés volta miatt nem. Hetedik nap nálunk voltunk, Angyalföldön, ez az, ami senkire nem tartozik. Innentől szeretjük egymást. A hetedik napon sem pihentünk, emlékét egy performansszal tettük örökké számunkra, amit karácsonykor adtunk elő.

Aztán meguntuk egymást, nem sikerült együtt dolgoznunk, szétmentünk. Arra emlékszem utoljára, amikor már nem voltunk együtt, szerelmes voltam belé, ment a vonat után, szanaszét dobált lábakkal, egyenesen, mint egy felkiáltójel.