Dermesztő félelem
Katonaság alatt ismerkedtem meg Zsolttal, aki majdani református lelkész hallgatóként volt előfelvett. Ijesztő jelenség volt első ránézésre, olyan, mint a Hét mesterlövészből a kopasz. Magas, egykor atletizáló, odabaszós figura, akinek volt előélete, tudta, mi a szex, a verekedés, a piázás. Civilben hosszú bőrkabátban és western csizmában járt. Ő volt az, akihez egyszer odament egy fickó, szájba vágta szó nélkül, mire ő megkérdezte, hogy ezt miért csinálta.
Katonaság után nem sokkal Zsolttal elmentünk egy több napos gyalogtúrára a Bakonyba. Sátor, hálózsák, semmi fürdés. Bevett káromkodásom volt a „Kurva Istenit!”, a negyedik után megkért, hogy ezt ne mondjam. Bocsánatot kértem tőle, mire ő azt mondta, hogy nem őt sértettem meg, őt csak zavarja. Egyik estefelé egy kicsinyke településhez értünk, kétsornyi ház 100 méteren keresztül az erdőben. Láttunk egy elhagyott birtokot, a szemben lévő idős asszonyt megkérdeztük, bemehetnénk-e ide éjszakára. Persze – mondta - az öreg XY már évek óta nem járt itt. Szalonnát sütöttünk, tettünk-vettünk, majd egy kicsiny résen át bemásztunk a bedeszkázott házba, kerestünk egy szimpatikus helyiséget, és lefeküdtünk aludni a földre. Már majdnem elaludtam, amikor kintről hangokat hallok, amelyek egyértelműen a kertből jönnek, és a keresés, a célirányos keresés szavait. „Itt kell lenniük, látták őket.”, meg ilyenek. Világos lett, hogy ezek minket keresnek, ahogy az is, hogy ha mi be tudtunk jutni, ők is be fognak. Valahol fent másztak be, hallottam a lépéseiket felettünk. Négy-öt tizenéves (15-17) hangjai voltak ezek, mi voltunk 20. Annyira féltem, hogy azt próbáltam elhitetni magammal, hogy alszom, de legalább is el tudok most aludni, és mire kinyitom a szememet, már semmi nem marad mindebből, vagy legalább is minden megtörténik úgy, hogy én nem vagyok tudatomnál. Amit le akartam írni, ennyi.
Akit érdekel tovább is van. Zsoltról már mondtam, hogy ijesztő arc volt, de azt nem, hogy a túrára egy kis fejszét hozott magával, ami mellett feküdt a földön. És én sem voltam piskóta, magas, széles vállú, kopaszra nyírt, bevert orrú arc. Meztelenül feküdtünk a hálózsákjainkban, ami nem növelte a fellépésünk erejét, ha ki kel kelnünk a vacokból. Amikor erőt vettem magamon, közelembe húztam egy husángszerű dolgot, és vártunk. Nagyon rövid idő volt bármit is megbeszélni (és ugyan mit van ilyenkor mit megbeszélni?), de nagyon hosszú ahhoz, hogy sok minden átfusson az agyon. Semmire nem emlékszem ebből, csak arra az élményre, miként keresem a menekülés, a kilábalás, vagy épp a győztes küzdelem lehetőségeit. Ahogy beléptek az ajtón, két nagydarab, nem gyermeki ábrázatú fickót láttak, az egyik mellett balta, a másik mellett husáng, mindkettő keze a tárgyakon. Az ajtó jó három méterre volt a testünk sérülékenyebb részeitől, elemlámpáikkal az arcunkba világítottak, de lehetett érzékelni, hogy megtorpannak. Azt gondoltam, hogy ma embert fogok ölni, és készen álltam rá. Zsolt a maga csendes, nyugodt, végtelenül lágy és mégis férfias hangján szólította meg őket: „Sziasztok. Ugye, nem probléma, hogy itt alszunk? A szemben lakó hölgyet megkérdeztük, ő azt mondta, hogy nem gond.”
Hát… - kezdte bizonytalanul az egyik, és akkor már tudtuk, hogy 15 percen belül édesdeden fogunk ugyanitt aludni. Így is lett.
Katonaság után nem sokkal Zsolttal elmentünk egy több napos gyalogtúrára a Bakonyba. Sátor, hálózsák, semmi fürdés. Bevett káromkodásom volt a „Kurva Istenit!”, a negyedik után megkért, hogy ezt ne mondjam. Bocsánatot kértem tőle, mire ő azt mondta, hogy nem őt sértettem meg, őt csak zavarja. Egyik estefelé egy kicsinyke településhez értünk, kétsornyi ház 100 méteren keresztül az erdőben. Láttunk egy elhagyott birtokot, a szemben lévő idős asszonyt megkérdeztük, bemehetnénk-e ide éjszakára. Persze – mondta - az öreg XY már évek óta nem járt itt. Szalonnát sütöttünk, tettünk-vettünk, majd egy kicsiny résen át bemásztunk a bedeszkázott házba, kerestünk egy szimpatikus helyiséget, és lefeküdtünk aludni a földre. Már majdnem elaludtam, amikor kintről hangokat hallok, amelyek egyértelműen a kertből jönnek, és a keresés, a célirányos keresés szavait. „Itt kell lenniük, látták őket.”, meg ilyenek. Világos lett, hogy ezek minket keresnek, ahogy az is, hogy ha mi be tudtunk jutni, ők is be fognak. Valahol fent másztak be, hallottam a lépéseiket felettünk. Négy-öt tizenéves (15-17) hangjai voltak ezek, mi voltunk 20. Annyira féltem, hogy azt próbáltam elhitetni magammal, hogy alszom, de legalább is el tudok most aludni, és mire kinyitom a szememet, már semmi nem marad mindebből, vagy legalább is minden megtörténik úgy, hogy én nem vagyok tudatomnál. Amit le akartam írni, ennyi.
Akit érdekel tovább is van. Zsoltról már mondtam, hogy ijesztő arc volt, de azt nem, hogy a túrára egy kis fejszét hozott magával, ami mellett feküdt a földön. És én sem voltam piskóta, magas, széles vállú, kopaszra nyírt, bevert orrú arc. Meztelenül feküdtünk a hálózsákjainkban, ami nem növelte a fellépésünk erejét, ha ki kel kelnünk a vacokból. Amikor erőt vettem magamon, közelembe húztam egy husángszerű dolgot, és vártunk. Nagyon rövid idő volt bármit is megbeszélni (és ugyan mit van ilyenkor mit megbeszélni?), de nagyon hosszú ahhoz, hogy sok minden átfusson az agyon. Semmire nem emlékszem ebből, csak arra az élményre, miként keresem a menekülés, a kilábalás, vagy épp a győztes küzdelem lehetőségeit. Ahogy beléptek az ajtón, két nagydarab, nem gyermeki ábrázatú fickót láttak, az egyik mellett balta, a másik mellett husáng, mindkettő keze a tárgyakon. Az ajtó jó három méterre volt a testünk sérülékenyebb részeitől, elemlámpáikkal az arcunkba világítottak, de lehetett érzékelni, hogy megtorpannak. Azt gondoltam, hogy ma embert fogok ölni, és készen álltam rá. Zsolt a maga csendes, nyugodt, végtelenül lágy és mégis férfias hangján szólította meg őket: „Sziasztok. Ugye, nem probléma, hogy itt alszunk? A szemben lakó hölgyet megkérdeztük, ő azt mondta, hogy nem gond.”
Hát… - kezdte bizonytalanul az egyik, és akkor már tudtuk, hogy 15 percen belül édesdeden fogunk ugyanitt aludni. Így is lett.
