Egyszer eljut arra a pontra az ember, én 39 évesen jutottam el oda, hogy élete hátralévő részében folyamatosan tudna úgy beszélni dolgokról, történetekről, a dolgok lényegéről és értékekről, hogy soha egyetlen szót sem ismételne, és élte hátralévő részében egészen haláláig megállás nélkül. Ekkor leszünk érettek, bölcsek akkor, ha ezt nem kezdjük el kifecsegni. Én most elkezdem ezt a végtelen mondatot, amit lehet, hogy itt a computer előtt fogok befejezni életem utolsó leütött írásjelével. Remélem, egy h lesz, merthogy a halál mégis csak ez: h. Semmi több. Erről szeretnék beszélni. Hogy a halál szavunk sokkal közelebb áll a halálhoz, mint az angol Death, vagy még inkább a latin mors. Mi magyarok többet tudunk a halálról, mint az egész latin kultúrkör. Ez egy enciklopédia lesz, de nem a szétmagyarázott fogalmak, hanem a leghétköznapibb szavaink szintjén. A kezdet nem lehet más, mint eldönteni, hogy az én, te, ő, vagy a férfi-nő szópárunk az első. Magam úgy döntök, és ezzel máris letettem a voksomat az én alapvetése mellé, amikor elsődlegesnek az én-te-ő szóhármast tartom. Az én réges régen megvolt, amikor még szó sem volt másvalakiről.