Nagyon furcsa dolog a tudat: egyik pillanatban csak én tudok valamit, majd ezt amikor elmondom másnak, akkor már ő is tudja, és nem is igen teheti meg, hogy ezentúl ne tudja. Amikor egy titkunkat eláruljuk valakinek, ezt az örök életre (de legalábbis elég időre ahhoz, hogy nagy baj legyen, ha kitudódik) szóló tudatmódosítást hajtjuk végre, és ettől kezdve teljes egészében a kezében vagyunk. Mert ráadásul a titok rábízásának egyik előfeltétele a teljes bizonyosság. Vagyis, úgy mondom el, és olyan mellékkörülményekkel támogatom meg, hogy azt már visszaszívni nem lehet. „Ott voltam éjjel Nála, …”, mondod, de hozzáteszed, „összefutottam a ház előtt Sanyival.”. Vége, ezt már le lehet ellenőrizni, innen nincsen visszakozz. Vagy úgy mondom, hogy azt nem tagadhatom le, nem mondhatom, hogy csak vicc volt, mert mindketten tudjuk az igazat.
10 éves lehettem, kórházban voltam vakbélgyanúval (évente egyszer biztosan), és üres lapokat pinákra és faszokra utaló ikonokkal rajzolgattam tele, majd megmutattam egy nálam egy évvel fiatalabb betegtársamnak. Tetszett nekem, hogy tetszik neki. Ő az egyiket elkérte, majd amikor odaadtam, azt mondta, megmutatja a nővérkének, akivel kapcsolatban szintén elárultam neki, hogy szerelmes vagyok belé. Kiment, és kis idő múlva jött vissza, azt mondta, megmutatta, de később kiderült, ez nem igaz. Napokig zsarolt kisebb-nagyobb dolgokkal cserébe, hogy visszaadja. (A gyermekek nem angyalok, pontosabban angyalok, vagyis rettenetes erejű és kegyetlenségű, tonnásat ölelő, borzalmas és csodálatos lények.)