Gondolatjel
"Ahogy jól felszerelt autójának kényelmébe süppedten már órák óta siklott a Hortobágy mélységesen egyhangú, nyílegyenes aszfaltcsíkjain, amely helyzetet a szakadatlanul tűző nap melegének szemet kápráztató, monotonhullámzása csak tovább súlyosbított, Várhídi arra gondolt,” mennyire nincsen értelme annak, hogy villamosjegyét oly elhamarkodottan érvényesítette, főként, mivel csupán egyetlen rövid megállót akar menni; ezt az önkéntelen mozdulatot, és a benne rejlő utalást valamiféle, a velünkszületettség keresetlenségével működő viselkedési mintára, óhatatlanul anyai nagyszüleihez kötötte, akiknek a polgári jólétre már csak nyomokban emlékeztető erzsébetvárosi lakásában töltötte gyermekkorának nyárideit; az irántuk érzett gyengéd szeretet, tisztelet és még a nagyapjával szembeni, teljesen érthetetlen és soha le nem küzdhető félelme ellenére is volt abban számára valami megmosolyogtató, ahogy ők hárman, három vézna kis emberke lankadatlanul, napról napra próbálják önmagukkal megtölteni a hatalmas lakrészeket, elméretezett mellékhelyiségeket; nagyon hamar felismerte - bár benne részt venni csak jóval később tanult meg - nagyszüleinek zseniális stratégiáját: mivel természetes képességeik az öt méteres belmagasságnak csupán az egy méter hatvan-hatvanöt centiméteres alsó tartományára terjedtek ki, e térbeli korlátokat egy, a helyiségeken belüli és azok közötti állandósult mozgással, a mindennapi tevékenységeik - az ésszerűség határait kísértő – hangsúlyossá tételével, sűrítésével, egy szabályszerűtlenségében és egyszerűségében már-már művészi koreográfiával ellenpontozták "olyan mértékben, hogy bizonyos napszakokban a Várhídi számára mindig is templombelsőre, vasúti várótermekre emlékeztető szobák egy-egy rövidke pillanatra igazi otthonná válhattak”.
“Várhídi nem volt buta ember. Főnökei szerint, kellően – és nem zavarba ejtően – ambiciózus. Helyenként eredeti ötletei esetenként komoly üzleti hasznot hajtanak. Beosztottjai szerint, született vezető, legtöbbször lehet rá számítani, felvetéseiket zömében szívesen hallgatja meg. És nem egyszer figyelembe is veszi. Munkája nyomán házak emelkednek, hidak nyúlnak, elaggott épületek pihennek el. Van két gyermeke: egy 11 éves lánya és egy 9 éves fia. Természetesen rögtön rájött," hogy a villamosjeggyel kapcsolatos okoskodása a Nemzeti Park kellős közepén mennyire nem odaillő, ami önmagában még különösebben nem ejtette volna kétségbe, de a hirtelen felismerés, hogy egyáltalán egy gondolat – a maga bonyolult eldöntendőségének és eredendő eldönthetetlenségének fel nem oldható kettősségével – teret és energiát követelt magának benne, egészen felkészületlenül érte és őszintén megrémítette. Rémületét csak fokozta magának az eredeti gondolatnak, e gondolat nyomán létrejött felismerésnek mint a gondolat átgondolásának és a mindezeken való elmélkedésből származó - egyelőre még ismeretlen, de az adott pillanatokban előreláthatóan megjelenő - gondolatok majdani szövevényének baljós sejtelme. Mégis inkább félelem volt ez, mivel a rémület egyik pillanatról a másikra megjelenő, létre pattanó természetével szemben - aminek testi tünete mindig a szívverés ütemének robbanásszerű fokozódásával összefüggő gyors összerázkódás és hirtelen lezajló, hideg verejtékezés – “Várhídi autó ülésébe süppedt mozdulatlanságasemmit sem változott, ellenben pontosan érezte, ahogy a légkondicionáló által gerjesztett kellemes hűvösséggel ellentmondásban lassan elindul mind a jobb, mind a bal oldalon, józan ésszel megmagyarázhatatlan módon tökéletes szimmetriában, mintegy nem evilági, elemi szabályozó elvnek engedelmeskedve egy-egy combjainak belső hajlatából kiserkenő, a normál testmelegénél csupán egy leheletnyivel hűvösebb izzadságcsepp, amelyek aztán a tömegvonzás, az elektromos kölcsönhatások és a felületi feszültség szabályozóinak kérlelhetetlensége következtében előbb az egyre lottyadó herezacskó oldalához simuló őszes pelyhekre kúsznak, majd az autóút egyenetlenségeinek ritmusában szőrszálról szőrszálra bucskáznak mind lejjebb, hogy végül a zacskó alján lévő, egy tőből serkent, a többinél szemmel láthatóan hosszabb hármas szálon egy, az időközben a végbélnyílás környékéről induló, és a seggszőrökön át vezető, jelentősen hosszabb utat megtenni kénytelen másik verejtékcseppecskével egyesüljenek. Várhídi épp előzésbe kezdett volna, majd meggondolta magát, mert túl közelinek ítélte a szembe jövőket, de végül mégis kielőzött. A következő pihenőhelyen megállt, egy cigaretta, valamint a szeletes csokoládé közötti némi hezitálás után végül bekapott két mentolos cukorkát." 
“Most már pontosan emlékezett" a tizenöt évvel ezelőtti kora délutánra az 56-os villamoson amikor a sokak által oly nehezen elviselhető, de mindenki által kivételesen tehetségesnek elismert évfolyamtársához indult, aki bár ötpercnyi gyaloglásra sem lakott tőle, de ő valahogy aznap jobban vágyott a tömegközlekedés által garantált kisközösségi mozdulatlanodottság élményére, mint eloldódni a körúti emberfolyam nedvesen hömpölygő hangzavarában. A csupán egy megállónyi utazás és a jegylyukasztás egykori gondolatkettősét is „fel tudta idézni”, mint ahogy magát az intellektuális nyugtalanságot is, amelyet ez akkor előhívott belőle. „Emlékezett” a göndör hajú vagányra is, akit látásból ismert, és a fiú szürkés szemének kelletlenségére, ami végig mit sem változott. Úgy ütött, mint akit nem is érdekli, mintha muszáj lett volna. Ahogy a sarki kiskocsmára is „emlékezett”, ahová egyre gyakrabban tért be kihívó, pimasz ábrázatával, nyegle, lekezelő stílusával, és ahol e külvárosi miliő eleinte ellenszenvtől vezérelt verésekkel próbálta meg szocializálni őt, ám hamar megérezte mindenki, hogy Várhídi kilátástalan kötekedései sokkal mélyebb igényből fakadtak, hogy úgy jön, mint aki mindennapi járandóságként várja a verést, és ettől kezdve volt ezekben az egyoldalú összezördülésekben valamiféle – ha nem is elismerés -, de valamiféle kultikus áhitat, ahogy Bömbölő, a tagbaszakadt kertész a megszokott koreográfia szerint, húsos, hatalmas, ügyetlenül kaszáló ökleivel – amelynek ütései így inkább voltak erőteljes lökdösődések, amelynek a végén, miden fájdalomtól mentesen dőlhet ki a megfáradt ember – hosszan, jól esően fenyíti őt, vagy éppen Kissúgér, egy könnyüsúlyú ökölvívó srác kezeli, aki még saját súlycsoportjához képest is gyors volt, így Várhídi mindig utólagos elmondások alapján volt kénytelen megtudni azt, amiben részt venni nem volt ideje, ami miatt általában kerülte is Kisvacakot, és a többiek. „Várhídi utólag úgy értékelte”, hogy ez a gondolatmenet, mint az összes többi, akkor és ott az 56-os villamoson megszakadt, akár egy elektromos töltésáram a vezetékben, és félbetört huzaloknak az ezerszínű nyalábjai tizenöt éven keresztül kisülni képtelen magatehetetlenségükben feszültségektől túlérzékennyé vált végeiket össze-vissza csapkodva, szikrákat vetve, haragosan sercegve, zizegve és sisteregve úszkáltak valamiféle szürkésfehér folyadékban a kisagy és a homloklebeny közötti mézgás térben, mígnem e huzalok egyike, másika most ismét egymásba akadt, amelyeken keresztül újraindulhatott a gondolatok egykor megszakadt árama. A mozgás és/vagy mozdulatlanság logikai kényszerének magatehetetlenségében
"Zsuzsa asszony, Várhídi felesége, mint mindig, az egyre sűrűsödő, zaklatott várakozásokban lassan megélesedett érzékeivel most is előre meghallotta férje jöttét, azt a monoton, egyhangúsistergést, amely kapcsolatuk elején oly sok baráti élcelődésre adott okot, és amit elég nehezen tudott megszokni, de amely az együtt eltöltött évek alatt számára az otthonmeleg biztonságát kezdte jelenteni. Féltéssel táplált dühe egy pillanat alatt szertefoszlott, és csak komoly erőfeszítéssel tudta megőrizni arcvonásainak feldúlt, szemrehányó elrendezettségét. A kulccsal ügyetlenül matató Várhídit megelőzve maga nyitott ajtót."
