Az ima nem bűnbocsánatkérés, az ima valami nálunk (és bármely embernél) nagyobbnak az imádása. Ennek ellenére az ima nem magunk alávetése valaminek, sem nem a gyengesége miatt bűnös ember főhajtása a lényege szerint teljes előtt. Megvan az ideje az Isten előtt meghajtott gerincnek is, de az ima nem ez az idő.

Az ima, az imádás, már-már szeretet, így semmi helye benne a szégyennek. Az ember a maga tökéletlenségének (bűnösségének, gyengeségének, végességének, korlátoltságának) teljességét állítja Isten tökéletességének teljessége mellé. Nem főhajtás, legfeljebb egy gyors biccentés Isten előtt. A maguk lényegét illetően teljesek összenézése. Kemény, rezzenéstelen, de meleg tekintettel egymás szemébe néz ember és Isten.

Huszonéves korom legelején elkezdtem imádkozni. Nagyanyámmal éltem egy szobában, és esténként, amikor ő már elaludt, belekezdtem minden nap vagy fél éven keresztül. Eleinte a „Ha létezel, akkor…” indítással, később e nélkül. Gyakorlatilag akkor tudtam meg, hogy van Isten, amikor észrevettem, hogy így szólok hozzá. Ez akkoriban volt, amikor Rudzsi barátommal különféle keresztény felekezeteket látogattunk meg, felhívva a figyelmüket a Bibliában található önellentmondásokra, és egészében a vallásos emberek mérhetetlen korlátoltságára, gyávaságára. Imáim szinte kizárólag kérések voltak: nagyanyámnak általános jókat, magamnak egy akkori szerelmem kegyeiért szólaltam fel. A saját magamnak kértek közül egyetlen egy sem teljesült: sem nem sikerült egyszer sem rendesen szeretkeznünk (bár próbálkoztunk néhányszor 12 év alatt), sem végül nem leszünk örök éltre párok (és egyetlen pillanatra sem voltunk), sőt, amikorra kértem, aznap még csak nem is szexeltünk soha (nemhogy szeretkeztünk volna).

Mindennek nem az a tanulsága, hogy ha hülyeségeket, kisstílű, önző dolgokat kérünk, akkor nem teljesíti Isten. Merthogy annál nagyobb dolgot ember nem kérhet, hogy kapja meg azt, akit szeretni tud, és akivel képes lehet leélni az életét azon a bizonyos küzdéstől nem mentesen boldog módon. Nem is az, hogy Isten nem hallgatott meg, vagy, hogy nincsen is Isten. Ugyanis, Isten meghallgatott, és meg is lett, amit kértem. De nem akkor, hanem 33 éves koromban, amikor legmesszebb voltam Istentől, amikor a legmocskosabb és legelkeseredettebb voltam És, persze köze sem volt ahhoz a bizonyos, diákkorban induló, ifjúkori nagy érzelmemhez, se ahhoz, akinek ez akkor szólt. Megkaptam azt, akit szerelemmel és szeretettel egyaránt tudtam szeretni, és akivel közös életet tudtam tervezni annak ellenére, hogy napjában többször hirigeltük ki egymást, késdobálásokkal, fojtogatások, üvöltözésekkel teltek a hónapok. A többi már rajtunk állt, és mi elbuktunk.

Az ima nem kérés a szó klasszikus értelmében, hiszen nem mondasz, gondolsz semmi olyat, amit Isten ne tudna. Vagyis a kérés fontos eleme (az informálás arról, hogy miben szenvedsz hiányt) az imánaknem eleme. Az ima önmagát teljesíti be: aki képes imát mondani Istenhez, az képes arra is, amit kér. Nem hiszek abban, hogy Isten bármit is adna a kérőnek abban az értelemben, ahogy a boltos vagy a bokszoló ad. Isten meghallgatja az imát, belenéz az erőtelt (de nem hivalkodó) tekintetbe, és biccent egyet Ő is. Ámen-je nem azt jelenti, hogy „Így legyen!”, hanem azt, hogy így fog lenni.