Món és az Öreg Vándor
Kezdetben nem voltak istenek, hogy megteremtsék a világot, nem voltak állatok, hogy élvezzék azt, és nem voltak emberek sem, akik mesélhetnének róla. Kezdetben … talán semmi sem volt.
Apáról fiúra, nagyapáról unokára szállt ez az ősrégi történet. Hosszú-hosszú évszázadok apasztották, duzzasztották, kiszínezték és megfakították. Az eredetit az istenek is ahányan vannak, annyiképpen mesélik. A történet Mónról és az Öreg Vándorról szól:
Amikor még kevesebb folyó édesítette a tengerek savanyú nedveit, egyszer Món, a megkövezett, a pusztában kóborolva álmában lepte meg az Öreg Vándort. Illedelmesen köszöntötte, leült mellé.
- Mester – szólt Món, a megkövezett – tudom, porszemnyi vagyok megérteni a világ dolgait, de semmi leszek, ha tudatlanságom hallgatással próbálom leplezni.
- Kérdezz, Món!
- Mester, nem nyugszik a lelkem, amíg nem tudom meg, mi volt akkor, amikor még nem voltak istenek, hogy megteremtsék a világot, nem voltak állatok, hogy élvezzék azt, és nem voltak emberek sem, akik mesélhetnének róla.
- Megnyugszik a te lelked, Món, mielőtt még Thámá, a Nap átadná őrhelyét testvéröccsének, Támisznak. Álmot láttam, amilyet még emberfia nem látott, s amelyet nem Záir, az álmok istene álmodott meg. Nem volt fény és nem volt sötétség, nem volt csend, de hang sem hallatszott. Nem volt Valami, de nem is a Semmi volt. Nem, Món, nincsenek és sosem lesznek szavak, amelyek kimondják a kimondhatatlant, hangok, amelyek a hallhatatlant idézik, s hiába is keresnéd a vásznat, amelyre a láthatatlant fogják megfesteni.
Egy pillanat, egy évezred telt el, amikor elhangzott az Első Szó. Az Első Szó, amely a létbe parancsolta Gor-t, az istenek atyját, az Első Szó, amellyel Gor megteremtette az isteneket, s amellyel ők megteremtették a világot.
- Megrémítesz, Mester!
- Az Első Szót csak az istenek ismerhették, emberfia nem. Ám ekkor elhangzott a Szó, amely csak az embereké, amely örök titok marad az istenek előtt. A Szó, amely visszahívja, visszaengedi a létezőt a nemlét rég elfeledett, de mindig vágyott méhébe, amelyből oly kíméletlenül kiszakították az istenek.
Először a neve hallatszik a visszavágyónak, majd a Szó.
A nevét mindenki maga kell, hogy felismerje.
- De, Mester, …
- Món, azt mondtam neked, nincs szó, amely kimondaná a kimondhatatlant. Hát most azt mondom, így van, de bármelyik szóban megbújhat némán.
Azt mondtam, nincs hang, amely a hallhatatlant sikoltaná. Hát most azt mondom, így van, de bármelyik hangban ott hallgathat.
Azt mondtam, nincs vászon, amelyre a láthatatlant ráfesthetnék. Hát most azt mondom, így van, de bármely képen ott rejtezhet.
Món, a nevét mindenki maga kell, hogy megtalálja. Utána azt álmodtam, jössz felém, felébresztesz, s én mindezt elmondom kérdésedre.
- És az után, Mester?
- Nem, Món, a többi … megtörténni fog csupán.
Az Öreg Vándor elmondta a Szót, és útjára bocsájtotta Món-t: - Menj a tiéidhez!
Apáról fiúra, nagyapáról unokára szállt ez az ősrégi történet. Hosszú-hosszú évszázadok apasztották, duzzasztották, kiszínezték és megfakították. Az eredetit az istenek is ahányan vannak, annyiképpen mesélik. A történet Mónról és az Öreg Vándorról szól:
Amikor még kevesebb folyó édesítette a tengerek savanyú nedveit, egyszer Món, a megkövezett, a pusztában kóborolva álmában lepte meg az Öreg Vándort. Illedelmesen köszöntötte, leült mellé.
- Mester – szólt Món, a megkövezett – tudom, porszemnyi vagyok megérteni a világ dolgait, de semmi leszek, ha tudatlanságom hallgatással próbálom leplezni.
- Kérdezz, Món!
- Mester, nem nyugszik a lelkem, amíg nem tudom meg, mi volt akkor, amikor még nem voltak istenek, hogy megteremtsék a világot, nem voltak állatok, hogy élvezzék azt, és nem voltak emberek sem, akik mesélhetnének róla.
- Megnyugszik a te lelked, Món, mielőtt még Thámá, a Nap átadná őrhelyét testvéröccsének, Támisznak. Álmot láttam, amilyet még emberfia nem látott, s amelyet nem Záir, az álmok istene álmodott meg. Nem volt fény és nem volt sötétség, nem volt csend, de hang sem hallatszott. Nem volt Valami, de nem is a Semmi volt. Nem, Món, nincsenek és sosem lesznek szavak, amelyek kimondják a kimondhatatlant, hangok, amelyek a hallhatatlant idézik, s hiába is keresnéd a vásznat, amelyre a láthatatlant fogják megfesteni.
Egy pillanat, egy évezred telt el, amikor elhangzott az Első Szó. Az Első Szó, amely a létbe parancsolta Gor-t, az istenek atyját, az Első Szó, amellyel Gor megteremtette az isteneket, s amellyel ők megteremtették a világot.
- Megrémítesz, Mester!
- Az Első Szót csak az istenek ismerhették, emberfia nem. Ám ekkor elhangzott a Szó, amely csak az embereké, amely örök titok marad az istenek előtt. A Szó, amely visszahívja, visszaengedi a létezőt a nemlét rég elfeledett, de mindig vágyott méhébe, amelyből oly kíméletlenül kiszakították az istenek. Először a neve hallatszik a visszavágyónak, majd a Szó.
A nevét mindenki maga kell, hogy felismerje.
- De, Mester, …
- Món, azt mondtam neked, nincs szó, amely kimondaná a kimondhatatlant. Hát most azt mondom, így van, de bármelyik szóban megbújhat némán.
Azt mondtam, nincs hang, amely a hallhatatlant sikoltaná. Hát most azt mondom, így van, de bármelyik hangban ott hallgathat.
Azt mondtam, nincs vászon, amelyre a láthatatlant ráfesthetnék. Hát most azt mondom, így van, de bármely képen ott rejtezhet.
Món, a nevét mindenki maga kell, hogy megtalálja. Utána azt álmodtam, jössz felém, felébresztesz, s én mindezt elmondom kérdésedre.
- És az után, Mester?
- Nem, Món, a többi … megtörténni fog csupán.
Az Öreg Vándor elmondta a Szót, és útjára bocsájtotta Món-t: - Menj a tiéidhez!
A történet végét már mindenki egyfélén meséli:
Amikor Món, a megkövezett hazatért és elmondta háza népének az Öreg Vándor álmát, azok istentelennek nevezték s követ ragadtak ellene.
Az utolsó kő akkor koppant a halántékon, amikor Thámá, a Nap felszedelőzködött, hogy őrhelyét átadja testvéröccsének, Támisznak.
Món lelke mozdulatlan állt Mirkhé félelmes birodalmában. Nem mozdult, amikor a Bikafejjel Hengeredő rátámadt. Nem mozdult, amikor a Meleg Vizű Források Embere szólongatta. Az Öreg Vándorra gondolt és a Szó-ra. Fiatal volt, végzetesen fiatal.
- Mirkhé, holtak csodálatos őrzője, istenek legszebbje, minden halandó titkos vágya, szégyenlem kérésem, hiszen mily hívó szó lehet erősebb karjaid s combjaid ölelésénél, igézőbb lázas csókjaidnál?! Mirkhé, Záir legtündöklőbb adománya az élőknek, engedj vissza az elmúlás világába!
- Ó, Món, ellágyítottál, bár nem szavaid hamis mézével, sokkal inkább könnyeid igaz sójával, nem is arcod simogató, könnyed mosolyával, sokkal inkább el nem rejthető, súlyos mosolytalanságoddal. De mindhiába, Món, ha Vord, a sorsisten mást jegyzett Könyv-ébe.
- Bocsásd meg képmutatásom, Mirkhé, s tolmácsold hívó szavam Vord-hoz, a sorsistenhez!
Mirkhé megtartotta szavát, s Vord, a sorsisten Món előtt állt haragtól elszürkült tekintettel.
- Te Món nevezetű – bődült fel – még soha nem vette emberállat a bátorságot, hogy nyugalmamat feldúlja! És amikor azt mondom, bátorság, halld azt, sehonnan jött, arcátlan vakmerőség!- Megértem haragod, Vord.
- Megérted?! Ki vagy te, hogy megértsd?! S ki vagyok én, hogy meghallgassalak?!
- Vord vagy, akinek pennáját az istenek is rettegik, akinek említésére szűkölnek a hegyek, lúdbőröznek a folyók, és a tengerek megzavarodva próbálnak menekülni partjaiktól. Vord vagy, akit a Könyv írójaként ismernek.
- Igen, Vord vagyok, a Könyv írója. Szavaid csengettyűinek hallottam már hírét.
- Vord vagy, akit a Könyv írójaként emlegetnek. A fülemüle éneke kellemesen cseng a fáradt fülnek, a pacsirta dala felvidítja a rosszkedvűt. De vajon fülemüle vagyok?! Vajon pacsirta vagyok?! Món vagyok, s te Vord, akit a Könyv írójaként emlegetnek.
- Ki merészeli …
- Azt mondják, amit lejegyzel a jövő lapjaira, te sem tudod megmásítani.
- Tudd meg, Món, amit ma leírok, holnap kitörlöm s holnapután újraírom, ha úgy akarom.
- Vord, Vord! Látod, megnevettettél. Te tényleg fülemüle vagy, de leginkább csalo-gány. Beszélsz, de semmit se mondasz. Hát hallgass, te. Isten! Három tudás létezik, Vord.
Az első, amit az emberek és te is tudsz: a múlt lapjait nincs erő, amely átírhatná.
A második, amit csak te tudsz, se ember, se isten: egyetlen betűt sem írtál még a Könyvbe, olyan az, mint amikor rátaláltál. A múlt lapja lassan íródnak, a jövő lapjai üresek, mint a hajnali ölelés, és pennád nem képes nyomot hagyni rajta.
A harmadik, amit te sem tudsz, s álmaid sem sejtetik: - Ugyan honnan is gondolná Záir, az istenek ura? Honnan is ismerné a könyvet, amelynek egyetlen betűje csupán Könyved, a pennát, amelynek egy kósza mozdulata ő maga, s te egy másik? -
Hát, így énekel egy fülemüle?! Így dalol egy pacsirta?! Eredj Vord, öreg széltoló, s ne feledd soha: mi ketten ugyanott vagyunk!
Miután elváltak Món és Vord, a sorsisten, Món megkereste Mirkhét, s elbúcsúztak.
- Ó, Món, hát nem volt elég egyszer meghalnod?!
- Bocsásd meg képmutatásom, Mirkhé!
- Menj Món, s az istenek óvjanak utadon! Món, tudod, hogy hívnak téged az istenek és az emberek …?
- Tudom, Mirkhé. Úgy hívnak, vándor, … Öreg Vándor.
