Persze, vannak előítéleteink az amerikai filmipar termékeivel szemben, de hát valami alapján csak kell szelektálni. És a Magyarországon forgalmazott amerikai mozik 95%-a azért tényleg gyatra. (Talán még 97 is van az a 95.)
No, az is igaz, hogy Marc Foster Felforgatókönyvét (Stranger Than Fiction) az Odeon-Lloyd-ban néztem meg, ami nagymértékben csökkentette a rizikót. Talán Kervern és Delephine Aaltra című filmjén nevettem ennyit utoljára, és Hajdú Szabolcs Tamaráján éreztem utoljára ugyanennyire, hogy nagyon jó helyen vagyok. Na jó, Trier Főfönöke alatt sem akartam nagyon kimenni. Marc Foster és a forgatókönyvíró, Zach Heim igazi színvonalas, szórakoztató mozit csináltak.

A sok IQ-oldó, ún. fingós-büfögős vígjáték után (amiken szintén nagyon jókat lehet nevetni) felüdülés ez a munka. Igaz, hogy alapvetően bárgyú és a végére még szirupos is lesz, mégis jó.

Jó, mert ötletes. Az alapötlete az, hogy főhőse, Harold (Will Ferrell) a precíz és kiegyensúlyozott adóellenőr, akinek végtelenül monoton napjait narrációval festik alá az alkotók, elkezdi hallani ezt a szöveges kommentárt. Nem kis értetlenkedés, és néhány kör után – egy irodalomprofesszor  (Dustin Hoffman) segítségével - rájön, hogy egy most készülő regény főszereplője lett. A probléma többek között az, hogy a regény szerzője, Kay Eiffel (Emma Thompson) minden főszereplője meghal a művei végén. Az idő (a kiadó) sürgeti Eiffelt. Ez az alapötlet, a maga játékos módján utal olyan kérdésekre, mint a valóság ontológiai megalapozása, vagy a műalkotás lételméleti státusza. Mindezek az intellektuális birizgálás szintjénél, természetesen nem juthatnak mélyebbre. Amit viszont ténylegesen tematizál a film, az a morális probléma, hogy egy remekmű születéséhez milyen áldozatok engedhetőek meg? Megér-e egy emberi életet? No, persze, ezt sem dosztojevszkiji mélységekben.

Szintén szellemes az animáció, amellyel Harold életének geometriai vázát vizualizálják az alkotók.
Jó ez a mozi, mert kedves humora van. Egyrészt, dicséret illeti az írót, Zach Heim-et, mert nem kevés jó szövegpoén van a filmben. Másrészt, a szereplőket. Will Ferrelt, aki enyhén lószerű fejszerkezetével, tanácstalanságával, csendes, ijedt humorával remekel. Emma Thompsont, aki egy szenzációs, nem enyhén neurotikus, írói válságával küzdő, a szétesés határán lévő blazírt figurát alakít remekül. Valamint Dustin Hoffman-t, aki végre régi csillámait szórja. Harmadrészt, a rendezést kell megemlíteni, mivel a Felforgatókönyv humorának legfontosabb elemei: a lassúdad hömpölygő atmoszféra, amelyből a finom poénok is elemi erővel tudnak kitörni, valamint az alaphelyzet fantasztikuma és a filmbeli világ erre való teljes közönye ellentmondásának abszurditása.
Jó ez a mozi, mert jók a szereplők. Maggie Gyllenhaal figuráját nem lehet nem szeretni: szellemes, kedves és szexi. Hogy a mellékszereplők jók, azt megszokhattuk az amerikai mozikban.
Jó azért is, mert üresjáratok nélküli, jó sodrású munka.

Végezetül – hogy azért félreértés ne eshessék – vezessünk be egy, csak erre az estre gyártott, átmeneti fogalmi különbségtételt film és mozi között. (A szövegben próbáltam következetes maradni ehhez a megkülönböztetéshez, de a szóismétlések feltorlódása miatt ez nem mindig sikerült.)

Mozi alatt olyan mozifilmet értek, amelynek hatásai a hámszövetünk – és a dolgok felszínének - külső harmadáig érnek: megcsiklandoznak, megkarcolgatnak ezt-azt. Hazafelé menet még két-három sarokkal odébb is eszünkbe jutnak jelenetek, pillanatok, de aznap este a lefekvéskor már nem igen gondolunk rá. 10-15 percig tartanak ki ezek a mozifilmek. Filmnek olyan mozifilmeket nevezek, amelyek még hónapok, évek múltán is eszünkbe juthatnak, mozgatnak, nyugtalanítanak, vagy éppen mosolyra fakasztanak. Messze-messze a bőr alá bemásznak. Ha vígjátékok, akkor nem a torkunkból nevetünk, hanem sokkal bentebbről, amely nevetésünk így már nem igen különbözik a sírástól.

Ezen definíció után lássuk a Felforgatókönyvet! Annak ellenére, hogy ténylegesen egy lapon van említve a Tamarával, az Aaltrával és a Főfönökkel, az utóbbi filmekkel szemben Marc Foster munkája mozi. Szellemes, ötletes, jó humorú, élvezetes mozi. Az utolsó 10 percétől eltekintve kifejezetten jó mozi. Aki már látta a Tamarát, az Aaltrát, és más nevettető filmeket, azoknak jó szívvel ajánlhatom egy késő délutáni, kora esti felüdülésre.