Kedves Kovács Béla Lóránt!

Sólyom Bátor a nevem, egy filozófia-esztétika szakon majdnem végzett exhallgató vagyok (mindezt csupán a vadidegenségünk csökkentése miatt gondolom fontosnak elmondani). Épp épp most olvastam “Az értelmezés szükségessége” című kötetben megjelent írásodat. (Remélem, nem bántó a tegezés: nem ismerem se az életkorodat, se a neveltetésedet, az enyém pedig elég rossz ahhoz, hogy ebben a helyzetben nehezemre essen a magázás!)

A Sorstalanságot valamikor a múlt év végén olvastam (bár akkor elemző részletességgel), ezért tett bizonytalanná, amikor ugyanabban a tanulmánykötetben  előbb – Kaposi Dávid írásában – azt olvastam, hogy “az emlékezés (ti. Kövesé) szakaszos, napló-szituációt imitál” (47.o.), majd egyenesen kétségbe ejtett, amikor a te írásodban már olyan faktumként jelentkezik ez a napló-szerkezet, amelyre nagyon markáns gondolatmeneteket építesz: egyrészt a legitimizálás narrátori gesztusát (“A könyv egésze igyekszik visszanyerni a tovatűnt idők egykori értelmét, anélkül hogy az utólagos tudás szükségképpen torzító lencséin át emelné ki mindazt, ami fontos volt” 68.o.), másrészt pszeudo voltának fokozatos önleleplezését (“Akkor azonban, amikor a regényben a másnap megjelenik a narrátor tudásának látóhatárán, meghatározatlan időbeli távolságra lendül egykori saját szerepétől, és leleplezi annak álságos voltát.” 69.o.). Arra egészen pontosan emlékeztem, hogy az idő problematikája annó nekem is szemet szúrt, és arra is, hogy az én gondolatmenetem kiindulópontja éppen az volt, hogy a harmadik fejezettől kezdve a mű egy felvállaltan (expliciten) utólagos perspektívából elbeszélt, megszakítatlan visszaemlékezés-folyam. (Természetesen, nem a benne leírt események folyamatosak, hanem a felidézés.) Ráadásul, e fejezetek retrospektív volta evidenciaként élt az emlékezrtemben . Szóval, betojtam.

Elővettem a jegyzeteimet, bele is olvastam a könyvbe, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy olyan részletességgel, ami egy biztos ítélethez szükséges lenne, ezért csak amolyan gyanúként (noha nagyon alapos gyanúként!) merem azt megfogalmazni, hogy az elbeszélő a harmadik fejezettől kezdve egy pillanatra sem tesz úgy, mintha nem lenne időbeli distancia az elbeszélt történés és elbeszélése között. Egyszerűen csak emlékezik, azt próbálja meg elmondani mi hogyan történt vele akkor, rég. Az utólagos perspektívából eredő tényszerű többlettudás nem az elbeszélés legitimizálása miatt nem jelenik meg, hanem egész egyszerűen azért, mert többek közt éppen azt “meséli” el, hogyan állt fokozatosan össze benne akkor e tudás: “Mire egy fokozaton túl vagyunk, magunk mögött tudjuk, máris jön a következő. Mire aztán mindent megtudunk, már meg is értettünk mindent.” (316.o.).

Amit a “ma-másnap” elbeszélői paradoxonjáról mondtál a második és a harmadik fejezettel kapcsolatban, abban teljesen igazad van – az első esetben (“tegnapelőtt-tegnap-ma-másnap-aztán másnap), de ugyanennek nyoma sincsen a harmadik fejezetben. Onnantól valami gyökeresen megváltozik a narráció időviszonyában. De ez a változás egyszer s mindenkori: a pszeudo-naplóból reminiszcencia lesz. A fejezetkezdő “Másnap…” logikája (amit innentől kezdve sehol nem tör meg a “ma”), és az emlékezet kihagyásai már a harmadik fejezetben is nyilvánvalóvá teszik, hogy az elbeszélő nem friss élményeknek akarja őket beállítani: “A többi arcra, eseményre  már nem nagyon emlékszem. Különben is, ahogy múlt az idő, az ilyen megfigyeléseim már mindegyre kevésbé voltak élesek.” (67.o.).

Abban is igazad van, hogy az ötödik fejezetben van egy újabb (bár, szerintem jóval szerényebb) fordulópont: míg a 3. és a 4. fejezet inkább csak nem mond ellent a retrospektivitásnak, addig az 5. fejezetben teljesen nyilvánvalóvá teszi ezt az elbeszélő, többek közt amikor azt mondja a raboskodásáról, hogy “az első napra emlékszem ugyanis magam is a legpontosabban, csakugyan, ha meggondolom, pontosabban, mint a rákövetkezőkre” (skk. 128.o.).

Úgy éreztem, hogy a naplószerűség önleleplezésének gesztusával nem nagyon tudtál mit kezdeni az írásodban, hiszen ha már a 2. (és akár 3.) fejezetben felmondatik az elbeszélés és az elbeszélt egyidejűségének az 1. fejezetben létrehozott alakzata, akkor a jövőre hangoltság már az ezt közvetlenül követő fejezetben elvesztené stilisztikai fundamentumát. Abban egyetértünk, hogy a szövegben “megjelenő idő tapasztalata megváltozik” (72.o.), és ennek a változásnak egyik intenzív szakasza szerintem is az 5.fejezetre tehető, azonban ennek a változásnak, azt gondolom semmi köze nincsen a “szöveg szerkezetének változásához” (uo.). Az elbeszélői utóidejűség önleleplezése után nem is marad semmiféle lehetőség az egyidejűség látszatának fenntartásához, amely – ha jól értelek – nálad a jövőre irányultság meghatározó stilisztikai háttere.

Szerintem az időtapasztalat szövegbeli változása nem az időstruktúra átalakulásának stilisztikai (formai) elvével függ össze. Pontosabban, biztosan nem azzal a “durva” szerkezettel, ami a narráció és az elmondott között tételezhető, legfeljebb egy sokkal “finomabbal”, ami az elbeszélt esemény ideje és az elbeszélt esemény mint tőle eltérő időre való utalás (“azt gondoltam, hogy …”, “emlékeztem, hogy…”, “”tudtuk, hogy …” ) ideje viszonyában jelentkezik. Amennyire belelapoztam, úgy találtam, hogy ezek az utalások az 5.fejezetig gyakran irányulnak a jövőre, míg utána ez a tendencia megfordul. Azt hiszem, csakis ebben a “mikroszkopikus” közelítésben lehet kapcsolatot találni az időtapasztalat tartalmi változása (reményvesztettség, beletörődés, stb.) és a szöveg időszerkezetének formai változása között.

Én magam sokkal termékenyebbnek érzem a Kövessel megesett dolgok történetként való elmondásának (a címből is adódóan) sikertelen kísérlete(i)ként értelmezni a szöveget. Ebből a nézőpontból az 1.fejezet naplószerűsége is csupán egy nagyon hamar lehetetlenné váló próbálkozás, amit az elbeszélő a 2.fejezetben látványosan lerombol, majd belekezd töretlen elbeszélésébe. A naplószerűséget, vagyis a belülről beszélést, a narrátor már a 3.fejezet (a rabságba vitel kezdete) után inadekvátnak érzi. Innen nézve a mondatok idejének egyre frekventáltabb pulzálása, ami egybeesik egyre fülsértőbb döcögőssé válásukkal, az események egyéni történetként való elmondásának a holocaust traumája utáni ellehetetlenedését stilizálják.

A történetiség mellett, illetve azzal szoros kapcsolatban az idő felőli megközelítést érzem a leginkább reménykeltőnek a szövegre irányuló filozófiai reflexiók közül, és a tanulmányod végkövetkeztetése, “az idő holocaust utáni kettétörtségének” felmutatása, “egy szinguláris pontban való összegyűlése” (75.o.) messze a legszemléletesebb és számomra legtalálóbb filozófiai indíttatású metafora, amivel a Sorstalanság elemzései kapcsán eddig találkoztam. Azt gondolom azonban, hogy sokkal többet mond annál, mint amit az elemzésed alapján te magad kimondhatnál.

Az általad is explicitté tett konklúziód az, hogy a holocaust előtti jövőre irányultság a trauma közben múltorientáltságba regresszál: “Míg a szabad élet előre tekintett, addig a rabság visszafelé” (72.o.). Ez csupán, mondjuk az “idő visszahajlása” (no persze átélni nem kevés!), de nem “ketté törése”, és még kevésbé “szingularitás”, vagyis az idő mindenféle irányultságának visszazuhanása a jelen nullpontjába. Márpedig Kertész elbeszélőjével éppen ez utóbbi történik, hiszen múltját és jövőjét ugyanazzal a gesztussal adja fel. Ahogy ő maga ezt pontosan tudja is: “Csakhogy, akár hátra, akár előre nézünk, mindkettő hibás szemlélet – vélekedtem.” (327.o.). Ez persze se nem a “rabság előtti”, se nem a “rabság alatti” helyzet. Ahogy az elbeszélő sincsen ezek egyikében sem. És senki sem.

Hát, rendesen elpilledtem. Remélem, se fel nem bosszantottalak, se nem untattalak agyon! Kíváncsi vagyok a véleményedre mindezekkel kapcsolatban. Ha van rá időd (Legyen!), kérlek írd meg a következő e-mail címre:

Várom a válaszodat,
Sólyom Bátor

2000, Budapest