Szabó Réka és a Tünet Együttes mostani bemutatója kimondva-kimondatlan válasz Simon Balázs Katasztrófa maratonjára. Simon rendezése izgalmas, ihletett elegyítése mozgásnak és színészi jelenlétnek, amihez a szövegek magas színvonala, elvontsági szintje nagymértékben hozzájárul. Szabó Réka legutóbbi rendezésének (Nincs ott semmi) táncosságából most visszavesz, szövegben – Peer Krisztián dramaturgi közreműködésével - hozzáad. Legnagyobb tanulsága, azonban minden esztétikai minőségen és értékelési kísérleten túli, ha nem is etikai, mint mondta valaki megértően, és nem is morális súlyú. Jólneveltség.

A Szkéné kávézóterében lassan gyűlünk, amikor is egyre sűrűbben látunk középiskolásokat. Öröm, ha egyre többen értik a kortárs művészeteket, ráadásul, a Tünet Együttes direkt keresi azokat a pontokat, ahol a beavatandó fiatalokkal tud találkozni. Meghívással itt volt egy vagy két osztály. Csendben csevegő, szimpatikus fiatalok. Már az első jelent nem volt eléggé pörgő, és Szabó Réka mellei is előkerültek, ami általános derültséget keltett, amit csak fokozott, hogy a szülésről, anyaságról, majd gyermeke elvesztéséről beszélt. Volt egy, aki belehahotázott az anyai monológba, majd szó szerint pukkadozott a nevetéstől. Amikor kijött a fénybe Szabó Réka a melléből kifejt tejet körbekínálta, ki koccint vele a lánya egészségére, kelletlen suttogás, egy nézői maradjatok csendben, légy szíves, és egy azt mondta az értetlenkedőknek, hogy az előttem szóló azt mondta, hogy vagy maradjatok csendben, vagy menjetek ki.
Ahogy Simon Balázs rendezése a jelenlét és a mozgás vegyítésének izgalmán túl a társulaton kívüliség adalékát is hordozta, melynek eredménye egy feszes ritmusú, európai mércével mérten is kiemelkedő jelenetekkel (Ringató) tarkított, egyenletes, jó munka. Az élet értelme visszatérés a komolytalanabb hangvétel, a minden személyeset beépítő, improvizatív hatása ellenére is megszerkesztett, szinkron szövegek felé. Amennyire nehezek Peer Krisztián versei, annyira könnyed és néha felszínes dramatikus munkáiban. Ebben a tekintetben a mai darab messze a legerősebb Peer drámaszöveg. (Ami gyaníthatóan, az eddig megszokotthoz képest is még inkább csapatmunka lehetett.) Ami most vált szembeötlővé, hogy Szabó Réka ezzel a darabbal húzta meg az ívet a Lomtalanítás és a későbbi Tünet Együttes darabok között. Ami eddig inkább játékos, mozgásos mese- vagy szövegszínház volt, immár teljes színház, vagyis a mozgó, lélegző, gondolkodó, beszélő, érző ember színháza lett. Ezzel olyan koreográfusrendezők nyomába indul, mint Gergye Krisztián (Temetés), Maladype Társulat, néha Ladjánszki Márta, Ladányi Andrea, Dömötör András, és a csúcs, Horváth Csaba. Az eredmény egyelőre inkább a formai és tartalmi összhangzattan skálája, de egy olyan tiszta és jelenléttel megerősített abc ez, amivel nagyon sok minden elmondható lehet majd. Az élőzene minden előadásnak jót tesz, ami ebben az esetben sem volt másként, a szerepek néha felcserélődtek, a zenész futott, a táncos zenélt, a színész dobolt.
Formai ötlete, 5+1 előadó, ugyanennyi szöveg, amit szimultán mondanak, és mindenki azt hallgatja a technikai szerkezettel, amelyik éppen érdekli. Bánki Gergely az a fajta clown, akinek szinte semmit sem kell csinálnia. Megnevettet, megrémiszt, bánt valakit, segít neki és megint bánt. Szövege szerint, ahogy a valóságban is, ő színész, szórakoztat, megnevettet, megríkat. Biztosan nem tudhatom, de szövege nekem nem tűnik Peer Krisztián munkájának. Szász Dániel a táncos lét, a mozgásba kezdés, és a híres emberekkel való azonosulás kedves groteszkjét adja elő. Szabó Márta megint csak elképeszt, éppen amikor ránézek összegömbölyödött testére, mikor még a szemfenekemen a melleinek emlékképe oszladoz, rám néz, és azt mondja, hogy tudja, hogy hallgatom, és csak én hallgatom, akkor menjek el hozzá majd, ha lesz időm. Szövege sokkal kevésbé szellemes, mint Bánki Gergelyé vagy Szász Dánielé, és sokkal kevésbé nyugtalanító, mint Vadas Zsófia Tamaráé vagy Gőz Istváné. Góbi Rita most a passzivitás szerepét kapta, ami szöges ellentétben áll eltagadhatatlan lényével, vagy ezért, vagy másért hangsúlytalan marad az előadásban, noha az Élet értelmének legszebb mozdulatai Góbi Rita odavonszolt felkiáltójelteste és vállrángatása, miközben az első szerelmi élményét meséli. Vadas Zsófia Tamara szövege meghökkentően erős a halálvárásról, szinte elviselhetetlen nézni, hogy mindeközben esztétikusan mozog, miközben nagyanyja halálának kívánásáról beszél kedves hangon. Gőz István szemetet seper (ld. Te szemét! című darabot), eltünteti az élet nyomait, homokkal szórja fel a földet, majd hanyatt fekve, krisztusi pozícióban arról beszél, hogy milyen jó érzés volt vitorlázni, örömujjongásban tör ki, majd közli, hogy meg fog halni. Mármint hogy tényleg. És valóban, nagyon valószínű, hogy ebben a leosztásban ő fog leghamarább meghalni.
A tematika az élet, a születés, a halál köreit járta be újra meg újra, melynek kerete a gyermekszoptatás és a halálra való készség hiteles felmutatása tojásokkal, homokkal, partvissal kijelölve azt az irányt, amit nem szokás eltéveszteni. Partnerem azt mondta, hogy nem értette az egész mondandóját, keretét. És itt ismét csak a beavató színház árnyoldalainál vagyunk. Szinte lehetetlen volt benne maradni abban, az ez esetben nem könnyű helyzetben, hogy megy a színház, és mi nézzük. Önmagában is kegyetlen volt Vadas Zsófia monológja, Gőz István testamentuma, hát még Szabó Réka lefejt tejének megízlelése. Az Élet értelme nem könnyű darab, az eddigiek lazábbra szőtt dramaturgiájához képest ez egy többszólamú, szigorú ritmusban, pontos hangsúlyokkal megkomponált óra. Van valami blazírt odavetettség ezekben a mondatokban, ami egyértelműen a szövegírók tálentumát dicséri. Ehhez nagyon nincsen szükség bunkó fiatalokra, ha még annyira is a színház része a nézőtér, ám nem sok választott el, hogy ne küldjem el a kurva anyjába a kísérő tanárt, amellyel ily módon ismét gazdagodott volna a színházba nem való tevékenységek, reakciók sora. Mert van ilyen, még akkor is, ha valaki a színpadon az asztalra szarik, és arra kér, ülj bele. Amit nem lehet, azt nem lehet. Az előadás után megkérdeztem a fiatalokat, hogy maguktól jöttek, vagy hozták őket, mire azt mondták, kapták a jegyeket és egy tanárral jöttek. A tanárt nem láttam, de azt elmondtam, hogy semmi értelme nem volt eljönni, és hogy nagyon bunkók voltak. Mire az egyikük azt mondta, hogy ez etikai kérdés. Ez nem etikai kérdés, mert nem itt dől el a jó és rossz nagy világvetélkedője, és nem is morális, hiszen, nem embert öltek, vagy pénzt loptak, csak egy színházi élményt csavartak el az agresszió, a debilitás felé. Ez neveltetés, jóérzés kérdése. Tanulható, de nem tanítható. Az iskolát kötelezném, hogy fizesse vissza mindenki jegyének a felét, ha kell a tanár fizetéséből. Nem ér meg mindent a beavatás, vagy nem bumburnyák nagykamaszokkal kellene kezdeni.

A Nincsen itt semmi után azt gondoltam, Szabó Réka korábbi szavai, miszerint ő kétszer ugyanazt nem csinálja meg, mert nem érdekli, esetleg már nem igaz. A szöveges darabok után mindenképpen csalódás volt számomra, látványos és alapjaiban elhibázott gondolatmenetű táncdarabja, amire Simon Balázs Katasztrófa maraton-ja erőteljes válasz volt. Állítom, hogy Szász Dániel és Góbi Rita mostani szereplése még mindig a Simon Balázzsal való együttmunkálkodás hozadéka. Az Élet értelme megnyugtatott, Szabó Rékának van még mondanivalója, és szépen tud beszélni saját maga is, és Peer Krisztián segítő nyelvi jelenléte mellett is. Anyám teje után gyermekemmel lettem tejtárs, és ma Szabó Réka kislányával is. Réka volt az első interjúalanyom, és barátnőm aznap kezdett el vetélni, amikor a tejet megittam, és ez így, azért egy szép történet.