mit ír az ember, ha csak elkezdi, így, ahogy most én tettem. Ez volt az alapötlet, hogy csak írok, és mi lesz belőle. Vajon érdekes lehet ez rajtam kívül más számára is, hogy egy bizonyosan helyben született írást lásson, ha meg nem is születni, de rögtön megszületése után? Eddig tehát eljutottam, most kéne valamerre tovább menni. Lehetne ez maga a helyzet, amiben vagyunk most speciálisan is, de valami hasonlóban vagyunk mióta olvasod a blogot. Ez tehát, úgy veszem észre, egy megszólítás. Megszólítalak személy szerint (amennyire ez ebben a helyzetben lehetséges) Téged, aki engem olvas. Miért olvasol? Miért nem kommentelsz? Mit gondolsz? Miért nem mondod el nekem, mit gondolsz? Nem mintha bármi közöm lehetne hozzá, csak kíváncsi lennék lassan, hogy mekkora értelem mellett olvasnak az emberek. Szeretném, ha sokan olvasnának, és elsősorban nem exhibicionizmusból, vagy padagógiai megfontolásokból, hanem azért, mert szeretnék gondolkodó emberek gondolatai között lenni, és szeretnék pénzt keresni abból, amit szeretek és jól tudok csinálni. Ez az írás, a kommunikáció. Vajon megtehetem-e, hogy egyszerűen abbahagyom az írást éppen itt (szünet) Már mekkora hazugság a "(szünet)" kiírás, hiszen nem a szünetben írtam le! Hogyan lehet, és lehet-e egyáltalán nem hazudni írásban? Attól tartok, hogy nem lehet. Egy gimnáziumi osztálytársam magyarázta egyszer nekem, hogy ő egy bizonyos sebességgel beszél, de ennél jóval gyorsabban járnak a legszembeszökőbb gondolatai, ám ő ennél egy még gyorsabb gondolatfonalat is észlel magában. A sebesség nagyon fontos. Nem tudok olyan gyorsan írni, mint ahogy beszélni, nem tudok olyan gyorsan beszélni sem, ahogy gondolkodom, és nem tudok olyan gyorsan gondolkodni, ahogyan valami fontos dolog bennem egy gondolatmenetet végiggondol. Nem hiszem, hogy ez a belső gondolkodás nagyon gyors lenne. Talán csak egyetlen gondolat ez, ami mindent megoldana, ha hallanánk. De annyi mást hallunk, gondolunk, hogy ezt nem érthetjük. De ha valóban egyetlen gondolat, akkor nagyon sok idő kell, hogy egyáltalán dallamként ismerjük fel. Rengeteg, egy életnyi idő. Tehát a beszélgetés sem elég, és a csend sem, ha össze-vissza gondolatokkal van tele. Egy írásba belekerülhet, hogy most egy repülő zúgott el felettem? És tudom, hogy igen, mert még ez jhjjhikdf hhhgdf hij c vbcfd ftetr gfgfgfd hghzftrfc kguuizfhv is belefér. Még rá is kenhetném a szarom a monitorra vagy lefinghatnám a billentyűzetet, és ezt le is írnám, no, még ez is belefér. Az is belefér, hogy én ezt a szöveget mondjuk hat nap alatt írtam meg, és csak behazudom nektek, neked a tutit. Ez a bizalom. A bizalom köre az Apádra ütök-ben. Nem lehet bizalom kör ott, ahol nem bíznak egymásban. Most lelassultam kicsit, éhes is vagyok. Nem az a lényeges kérdés, hogy mit lehet megcsinálni ebben a blog helyzetben, hanem az, hogy mit érdemes. Mi az, amivel üzenhetsz valami fontosat? Egyáltalán, van valami fontos mondandód, vagy csak vered a billentyűt, osztod az észt, csajozol, és kéjelegsz saját szellemességeden? Szerintem, most legyen ennyi. Meg annyi, hogy talán egyszer tényleg megcsinálom, hogy elkezdem verni a billentyűt, írni, írni, írni folyamatosan, amíg meg nem halok a gép előtt, és akkor utolsó betűim valóban utolsó gondolatom ki nem mondott (vagy kimondott) requiemje lehetne. Ez szép halál lenne, de én inkább úgy szeretnék meghalni, hogy a lovam hátán érjen el, lezuhanok róla, ő ott vár, és áll a tanyavilág közepén. Engem észre sem vennének, ha nem állna egy ló ott, ahol ló nem szokás álljon. Odajönnének, rám néznének, és csak biccentenének egyet, amiről csakis én fogom tudni, mit jelent. De én, ugye már nem leszek. Hát, így.