Nagyon nehéz és bizarr dolog úgy beszélni őszintén a drogfogyasztásról, hogy az illegális. És itt most nem amellett kampányolok, hogy a könnyebb beszéd megérné, hogy legalizáljuk az összes kábítószert, hanem egyszerűen azt mondom, hogy mivel egy hiteles megszólalás minimuma a rendszeres drogfogyasztás, ami ugye egy bűnelkövetőt jelent, aki hiteles lehet ebben a témában, az per definicionem bűnöző. Aki viszont bűnöző, az hogyan képviselhet értéket éppen abban a témában, amiben vétett? Arról már nem is beszélve, hogy ha valaki drogfogyasztónak nevezi magát nyilvános, lenyomozható fórumon, az ténylegesen kiteszi magát annak, hogy kellemetlenségei lesznek a törvények végrehajtóival. Ezek után mindenki azt gondol, amit akar.

A függés pszichológiai fogalma szerintem, nagyon zavaros. Függés, amikor felnőttként nem tudunk döntést hozni a szüleink nélkül, függés, amikor egy marihuána használó a szer nélkül, kiegyensúlyozatlan, depresszív és alapvetően rossz közérzetű lesz, amely állapoton nem képes változtatni a kábítószer nélkül. De vajon függés-e az, amikor fontos döntések előtt megkérdezzük az apánkat, mit gondol, és közben az öreg, bölcs szemeibe nézünk, vagy amikor valaki, aki fű nélkül is jól érzi magát, fűvel még jobban, megteremti magának a feltételeit, hogy rendszeres fűhasználóként élete minden pillanata kellemesebb legyen, mint lenne drog nélkül? És ismét csak, mindenki azt gondol, amit akar.

A drogokról leszokni egy vagy két lépésben lehet. Ami végül is egyetlen lépcső.

Lehetséges, de nem szükséges, a Napi adag csökkentése. Ez egy nem túl nehéz processzus, amikor bizonyos időről bizonyos időre rendszeresen csökkentjük a „kábulat” óráit, míg végül eljutunk arra a pontra, ami alappontja a leszokásnak. Ez pedig az Utolsó drogozás. Amikor úgy veszed a kezedbe a szert, amitől annyi különleges élményt, emelkedettebb hangulatot, mélyebb atmoszférát kaptál, hogy soha többé nem fogod ezt tenni. Kétféle ember van. Az erősebb mindezt végiggondolja, majd az utolsó adagot odaadja egy haverjának. A gyengébb, nagy levegőt vesz, és még egyszer utoljára beszedi, beszívja, beszúrja, magába diffundálja.

A dolog ilyen mérhetetlenül egyszerű. Minden más leszoktatási tanácsadás és felkészítő tréning egy nagy kalap szar. A leszokás az, amikor fogod magadat, és nem használod többé. Ennyi.

És még valami. Azt, aki tényleg függetlenné vált a drogtól onnan lehet megkülönböztetni azoktól, akik csak eltökélten nem használják, hogy az előbbi bármikor meri megint használni. Elmer szívni egy jointot, ha épp megkínálja valaki, és aztán megint talán soha életében. Ezt nem lehet izomból csinálni, nem lehet összeszorított fogakkal lemondani valamiről, ami jó nekünk, ami nagyon jó nekünk, ami nagyon kell nekünk. Ezt csak lazán, nevetve lehet. „Szeretnék leszokni róla, és most azt mondom, elég erősnek érzem magamat, hogy abbahagyjam”. Ez ennyire egyszerű.

Ami nem egyszerű, hogy mi van azokkal, akik nem is igénylik, nem is célozzák, hogy drog nélkül éljenek? És erről, ugyebár, mindenki azt gondol, amit akar