Döntés és rossz közérzet
Evidenciák esetén nem kell döntést hozni: hogy kipucoljam a szart a síró-rívó kisgyermekem alól, az esetek túlnyomó többségében nem igényel döntést. Dönteni ott lehet, ahol a dolog nem dől el a maga súlya, helyzete, körülményei alapján, vagyis ahol valódi kérdés, hogy mit tegyünk. A döntést mindig egyensúlyi helyzet előzi meg, ami azt jelenti, hogy a lehetséges megoldások mindegyikére van affinitásunk. Erről később szívesen megfeledkezünk, amelynek a kulturális közérzetre gyakorolt romboló hatása nem csekély.
A szociálpszichológia kognitív disszonanciának nevezi azt a jelenséget, amikor döntésünk után a végül nem választott lehetőséget minden tekintetben elkezdjük teljesen elvetéltnek, nyilvánvaló rossznak tartani, vadul érvelni kezdünk az ellen, amit kis híján választottunk, de legalábbis komolyan megfontoltunk. Ha hónapokig vacillálunk egy Seat Toledo és egy Volkswagen Jetta között, majd végül a Volkswagen mellett döntünk, egy perc múlva már nemhogy csak az adott Seat ellen jut eszünkbe rengeteg érv, de az egész spanyol autógyártás is hirtelen gyanússá válik számunkra a német precizitás tükrében, esetenként egészen addig elmegyünk, hogy a spanyolok alapvetően megbízhatatlan emberek, és persze, pepitában ugyanez az „ötlettelen”, „száraz”, vagy egyenesen „náci” németekkel. Ezzel az a baj, hogy eltagadjuk önmagunk, nézőpontjaink, tapasztalataink és hiteink egy jelentős részét, ami a mentális egészség szempontjából nem okos dolog.
Úgy döntünk hétköznapi dolgainkban is, mintha a Jóról és a Rosszról hoznánk meg ítéletünket, noha szinte sosem kell döntenünk e két ellentétes entitásról, mert amik között valóban vacillálunk, az csupán a rosszabb és a jobb, azaz a jobb és még jobb, illetve a rosszabb és a kevésbé rossz. Az ily módon meghozott döntéseink nyomán fokról fokra leépül saját lényünk összetettsége, mivel ahelyett, hogy ezt az összetettséget elfogadva oldjuk fel azt a lélektanilag nehéz helyzetet, hogy egy adott döntésünkkel sok más lehetőségről lemondunk, köztük nem egy olyanról, amit valójában nagyon is szeretnénk, inkább gyökeresen megváltoztatjuk véleményünket, vagy gyanúm szerint, sokkal inkább eltagadjuk magunk elől.
Mindez nem csupán azért nem vezet jóra, mert voltaképpen öncsalás, hanem azért sem, mert ilyenkor nem csupán magunkban gyaluljuk le korábbi vélekedésinket, hiteinket, de azokat ettől kezdve mások véleményeként sem könnyen tűrjük el egy jó darabig. Kívülről nézve érthetetlen lendülettel ugrunk egymás torkának, összességében pitiáner dolgok miatt: kis autó vagy nagy, új építésű lakás vagy régi polgári, Fradi vagy Újpest. Egyik és másik mellett is hozhatók érvek, de ami ennél sokkal fontosabb, egyik és másik is értékes lehet számunkra, mégis egymásnak esünk.
Itt most nem arról beszélek, hogy liberalizmus, és fogadjuk el mindenki véleményét, hanem arról, hogy egészség, és próbáljuk meg elfogadni saját magunkat.
A szociálpszichológia kognitív disszonanciának nevezi azt a jelenséget, amikor döntésünk után a végül nem választott lehetőséget minden tekintetben elkezdjük teljesen elvetéltnek, nyilvánvaló rossznak tartani, vadul érvelni kezdünk az ellen, amit kis híján választottunk, de legalábbis komolyan megfontoltunk. Ha hónapokig vacillálunk egy Seat Toledo és egy Volkswagen Jetta között, majd végül a Volkswagen mellett döntünk, egy perc múlva már nemhogy csak az adott Seat ellen jut eszünkbe rengeteg érv, de az egész spanyol autógyártás is hirtelen gyanússá válik számunkra a német precizitás tükrében, esetenként egészen addig elmegyünk, hogy a spanyolok alapvetően megbízhatatlan emberek, és persze, pepitában ugyanez az „ötlettelen”, „száraz”, vagy egyenesen „náci” németekkel. Ezzel az a baj, hogy eltagadjuk önmagunk, nézőpontjaink, tapasztalataink és hiteink egy jelentős részét, ami a mentális egészség szempontjából nem okos dolog.Úgy döntünk hétköznapi dolgainkban is, mintha a Jóról és a Rosszról hoznánk meg ítéletünket, noha szinte sosem kell döntenünk e két ellentétes entitásról, mert amik között valóban vacillálunk, az csupán a rosszabb és a jobb, azaz a jobb és még jobb, illetve a rosszabb és a kevésbé rossz. Az ily módon meghozott döntéseink nyomán fokról fokra leépül saját lényünk összetettsége, mivel ahelyett, hogy ezt az összetettséget elfogadva oldjuk fel azt a lélektanilag nehéz helyzetet, hogy egy adott döntésünkkel sok más lehetőségről lemondunk, köztük nem egy olyanról, amit valójában nagyon is szeretnénk, inkább gyökeresen megváltoztatjuk véleményünket, vagy gyanúm szerint, sokkal inkább eltagadjuk magunk elől.
Mindez nem csupán azért nem vezet jóra, mert voltaképpen öncsalás, hanem azért sem, mert ilyenkor nem csupán magunkban gyaluljuk le korábbi vélekedésinket, hiteinket, de azokat ettől kezdve mások véleményeként sem könnyen tűrjük el egy jó darabig. Kívülről nézve érthetetlen lendülettel ugrunk egymás torkának, összességében pitiáner dolgok miatt: kis autó vagy nagy, új építésű lakás vagy régi polgári, Fradi vagy Újpest. Egyik és másik mellett is hozhatók érvek, de ami ennél sokkal fontosabb, egyik és másik is értékes lehet számunkra, mégis egymásnak esünk.
Itt most nem arról beszélek, hogy liberalizmus, és fogadjuk el mindenki véleményét, hanem arról, hogy egészség, és próbáljuk meg elfogadni saját magunkat.
