Nemzettudat az oktatásban
Kormányzati határozati javaslatot vezetett fel a Hír TV, miszerint a Magyarországon lévő iskolásoknak lehetőséget kell biztosítani, hogy külhoni magyar iskolákba, területekre jussanak el legalább egyszer tanulmányaik során.
Kényes téma az iskolai nemzettudatra való nevelés, és messze nem csupán az ún. „internacionalista liberalisták” érzékenysége miatt.
A műsorvezető szóhasználata is árulkodó: „gyermekek JUSSANAK el” az elcsatolt területek iskoláiba. Ugyanis, egy européer megfogalmazásban ez úgy hangzana, hogy „gyermekek JUTHASSANAK el” ezekre a vidékekre. A források elosztása egyedi intézményi pályázatokon keresztül valósul meg, ami a választhatóságra utal, azonban ezek a támogatások aztán normatívvá válnak, vagyis szelíd kényszerítő erőként ott lesz a pénz minden évben az adott iskola kasszájában, és az intézményi vezetők vélhetően nem fogják kihagyni ezt az „ingyen ebédet”, ha még annyira is rengeteg dolog előbbre való lenne egy iskolában, mint nemzettudatos oktatás céljából több száz kilométerre, külföldre utaztatni diákjainkat.
Ami sokkal aggályosabb, hogy a nemzettudatot már ezen az iskolai szinten is Trianonhoz kötjük. Felmerült, hogy a Nemzeti Egység Napja kapcsolódjon Trianon emlékezetéhez, és maguk az iskolai kultúrkirándulások is ehhez a szellemiséghez kötődnének.
A nemzetibb oldal mindig is NAGY MAGYARORSZÁGHOZ, Trianon emlékezetéhez kötötte ideológiáját. Egyrészt azért problémás ez, mert nem a mostani lehetőségekre, vagyis a megoldásra orientál, hanem egy egykor volt szebb idők megszűntén kesereg. És ez a keserűség ellenségeskedést szül mindenki ellen, aki másként súlyoz személyes történelemtudatában, és persze a környező országok ellen is. Másrészt, az sem jó jel, hogy egy leromlásra, egy elszegényedésre emlékezünk, ahelyett, hogy arra emlékeznénk, amikor Nagymagyarország nagy lett. Milyen egyszerű és nagyszerű dolog lenne azoknak, akik mindenáron az egykorvolt nagysághoz kötik világképüket, hogyha nem a trianoni döntés dátuma lenne emléknap, hanem az a nap, amikor Nagymagyarország nagy lett? Nem a szégyen és megbántottság vezetné így a nemzettudatot, hanem a büszke emlékezés egy egykorvolt nagyságra. Egészségesebb lenne ez a nemzet, ez a nép.
A tervezet kormányzati kommentárja szerint ezzel a közoktatási megoldással többek között el lehetne érni, hogy sokkal több magyar iskolának legyenek határon túli magyar testvériskolái. Szép és mindenképpen hasznos dolog a külhoni magyar iskolákkal, a külhoni történelemszemlélettel való találkozás, fontos a magyar iskolák kapcsolatának lehetősége, de megint csak a bölcsesség hibádzik ebből az elképzelésből. Nem sok kéne, de ahhoz a nem sokhoz egy egészen más attitűd sz6ükséges. Amíg érzelmi eredetpontunk a veszteség miatti sértettség, addig ez a kicsi mindig is hibádzani fog. Csak annyit kellene tenni ebben az ügyben, hogy a határon inneni iskolák ne csak magyar, hanem román, szlovák, és egyéb iskolákkal is ápoljanak kapcsolatot. Egyrészt, mert sok magyar diák jár ezekbe, másrészt, nem kerül többletköltségbe, hiszen, ha egyszer kint vagyunk, semmiből nem áll a magyar iskola mellett egy helyi iskolát is meglátogatni. De leginkább azért, mert ennek szép és egészséges emberi üzenete van, és ez az üzenet a nem felejtő megbékélés, a közös közelmúltban való rokonság, vagyis összefoglalva: az önmagunkkal való békekötés. Ennek halovány jelei sem látszanak Magyarországon. Se a politikában, se a köztudatban.
A kormányzati kommentár szerint – többek között - a cél az, elmondhassa minden magyar diák, hogy „a KORMÁNY SEGÍTSÉGÉVEL járt külhoni magyar iskolákban, határon túli magyar vidékeken”. Ehhez nagyon nem kell hozzáfűznünk semmit. A cél nem az, hogy „elmondhassa”, hanem az, hogy „járt”.
Kényes téma az iskolai nemzettudatra való nevelés, és messze nem csupán az ún. „internacionalista liberalisták” érzékenysége miatt.
A műsorvezető szóhasználata is árulkodó: „gyermekek JUSSANAK el” az elcsatolt területek iskoláiba. Ugyanis, egy européer megfogalmazásban ez úgy hangzana, hogy „gyermekek JUTHASSANAK el” ezekre a vidékekre. A források elosztása egyedi intézményi pályázatokon keresztül valósul meg, ami a választhatóságra utal, azonban ezek a támogatások aztán normatívvá válnak, vagyis szelíd kényszerítő erőként ott lesz a pénz minden évben az adott iskola kasszájában, és az intézményi vezetők vélhetően nem fogják kihagyni ezt az „ingyen ebédet”, ha még annyira is rengeteg dolog előbbre való lenne egy iskolában, mint nemzettudatos oktatás céljából több száz kilométerre, külföldre utaztatni diákjainkat.
Ami sokkal aggályosabb, hogy a nemzettudatot már ezen az iskolai szinten is Trianonhoz kötjük. Felmerült, hogy a Nemzeti Egység Napja kapcsolódjon Trianon emlékezetéhez, és maguk az iskolai kultúrkirándulások is ehhez a szellemiséghez kötődnének. A nemzetibb oldal mindig is NAGY MAGYARORSZÁGHOZ, Trianon emlékezetéhez kötötte ideológiáját. Egyrészt azért problémás ez, mert nem a mostani lehetőségekre, vagyis a megoldásra orientál, hanem egy egykor volt szebb idők megszűntén kesereg. És ez a keserűség ellenségeskedést szül mindenki ellen, aki másként súlyoz személyes történelemtudatában, és persze a környező országok ellen is. Másrészt, az sem jó jel, hogy egy leromlásra, egy elszegényedésre emlékezünk, ahelyett, hogy arra emlékeznénk, amikor Nagymagyarország nagy lett. Milyen egyszerű és nagyszerű dolog lenne azoknak, akik mindenáron az egykorvolt nagysághoz kötik világképüket, hogyha nem a trianoni döntés dátuma lenne emléknap, hanem az a nap, amikor Nagymagyarország nagy lett? Nem a szégyen és megbántottság vezetné így a nemzettudatot, hanem a büszke emlékezés egy egykorvolt nagyságra. Egészségesebb lenne ez a nemzet, ez a nép.
A tervezet kormányzati kommentárja szerint ezzel a közoktatási megoldással többek között el lehetne érni, hogy sokkal több magyar iskolának legyenek határon túli magyar testvériskolái. Szép és mindenképpen hasznos dolog a külhoni magyar iskolákkal, a külhoni történelemszemlélettel való találkozás, fontos a magyar iskolák kapcsolatának lehetősége, de megint csak a bölcsesség hibádzik ebből az elképzelésből. Nem sok kéne, de ahhoz a nem sokhoz egy egészen más attitűd sz6ükséges. Amíg érzelmi eredetpontunk a veszteség miatti sértettség, addig ez a kicsi mindig is hibádzani fog. Csak annyit kellene tenni ebben az ügyben, hogy a határon inneni iskolák ne csak magyar, hanem román, szlovák, és egyéb iskolákkal is ápoljanak kapcsolatot. Egyrészt, mert sok magyar diák jár ezekbe, másrészt, nem kerül többletköltségbe, hiszen, ha egyszer kint vagyunk, semmiből nem áll a magyar iskola mellett egy helyi iskolát is meglátogatni. De leginkább azért, mert ennek szép és egészséges emberi üzenete van, és ez az üzenet a nem felejtő megbékélés, a közös közelmúltban való rokonság, vagyis összefoglalva: az önmagunkkal való békekötés. Ennek halovány jelei sem látszanak Magyarországon. Se a politikában, se a köztudatban.
A kormányzati kommentár szerint – többek között - a cél az, elmondhassa minden magyar diák, hogy „a KORMÁNY SEGÍTSÉGÉVEL járt külhoni magyar iskolákban, határon túli magyar vidékeken”. Ehhez nagyon nem kell hozzáfűznünk semmit. A cél nem az, hogy „elmondhassa”, hanem az, hogy „járt”.
