A butoh és az európai színjátszás
A butoh egy – kinézete és szakrális arculata ellenére – modern japán táncműfaj. Kétségtelen, hogy archaikusságának egyik meghatározó eleme, hogy teljes arcmaszkot, és mellette teljes érzéki lemeztelenedést igényel. Az előadók szeme átláthatatlan, tekintete mélyén nem látszik senki, nem a szemén keresztül, vagyis nem önmagából kommunikál, arca maszk. Ez az előadói személytelenség az ősi japán színjátszásnak éppúgy sine qua non-ja, mint az ősi keleti színjátékmódok túlnyomó többségének.
A butoh modernsége ott érhető tetten, hogy az, amit ábrázol – szemben az ősibb japán játékmódokkal – nem a szakrális (istenek, mítoszok, stb), hanem maga a Személyiség, az Egyén, akit valós környezetéből egy metafizikaibb síkra emelve mutat fel.
Maga az előadó a butoh-ban egy pillanatra sem jelenik meg, míg az európai színjátszás egy ideje már azt tartja csúcsteljesítményének, ha a színész minél nagyobb mértékben tud azonosulni az általa megformált figurával, anélkül, hogy a kontrollját elvesztené. Európában a „hiteles”, és a „jelenlét” kifejezések sokkal népszerűbbek, mint az „igaz”, vagyis inkább beleélést, azonosulást és önmagunk láthatóvá tételét várjuk, mint egy esetlegesen elvontabb, elvibb kapcsolatot a szerep és a színész között. Praktikusan: jobban szeretjük, ha egy színész súlyos pillantásokkal, és alig láthatóan megrebbenő szempillákkal „jelzi”, hogy szerelmes, mintha állandóan csak egyszerűen kitárná a karját rezzenéstelen tekintettel, ami ebben az esetben éppen ugyanarra az érzelemre utalna, mint az elmorzsolt könnycsepp. (Ez az archaikusságukat őrző keleti előadóművészetek esetén éppen fordítva van.) Az európai színész klasszikus értelmezésben akkor jó, ha a szemét éppen annyira nyitja ki, hogy láthatóvá váljon belőle az a rész, és annak holdudvara, ami benne és a szerepben közös, de semmi ne látszódjék, ami ehhez képest esetleges lenne. Néhány évtizede ez az elvárás is elmozdult, amikor is egyre inkább igény az esetlegesség, a teljes és kendőzetlen valóság, az előadó sajátmagasága minden oda nem illő egyediségével, mindenféle színészi allűr és kimódoltság nélkül. Az európai színjátszás egy nagyon markáns, és egyre inkább többségi vonala elindult a felé a pont felé, ahol eltűnik a szerep és a szereplő közötti különbség. (A „teljes hitelesség” kiemeltjei ma is azok a ritka pillanatok, amikor valaki úgy tudja felmutatni leghétköznapibb, legvalóságosabb önmagát a színpadon, hogy ez nem válik se magamutogatássá, se lényegtelen egyediséggé.)
Színház – saját definíciója alapján – addig van, amíg van különbség a szerep és az előadó között. A butoh (hasonlóan a tradícionális keleti színjátszásmódok többségéhez) amikor megnehezít minden átjárást az előadó lelki állapota és az általa megformált szerep karakterjegyei között, a színház maximalizálását célozza, míg az európai tendencia a maga „hitelességre” és „jelenlétre” törekvésével, voltaképpen a színház vége felé kacsingat.
A butoh modernsége ott érhető tetten, hogy az, amit ábrázol – szemben az ősibb japán játékmódokkal – nem a szakrális (istenek, mítoszok, stb), hanem maga a Személyiség, az Egyén, akit valós környezetéből egy metafizikaibb síkra emelve mutat fel.
Maga az előadó a butoh-ban egy pillanatra sem jelenik meg, míg az európai színjátszás egy ideje már azt tartja csúcsteljesítményének, ha a színész minél nagyobb mértékben tud azonosulni az általa megformált figurával, anélkül, hogy a kontrollját elvesztené. Európában a „hiteles”, és a „jelenlét” kifejezések sokkal népszerűbbek, mint az „igaz”, vagyis inkább beleélést, azonosulást és önmagunk láthatóvá tételét várjuk, mint egy esetlegesen elvontabb, elvibb kapcsolatot a szerep és a színész között. Praktikusan: jobban szeretjük, ha egy színész súlyos pillantásokkal, és alig láthatóan megrebbenő szempillákkal „jelzi”, hogy szerelmes, mintha állandóan csak egyszerűen kitárná a karját rezzenéstelen tekintettel, ami ebben az esetben éppen ugyanarra az érzelemre utalna, mint az elmorzsolt könnycsepp. (Ez az archaikusságukat őrző keleti előadóművészetek esetén éppen fordítva van.) Az európai színész klasszikus értelmezésben akkor jó, ha a szemét éppen annyira nyitja ki, hogy láthatóvá váljon belőle az a rész, és annak holdudvara, ami benne és a szerepben közös, de semmi ne látszódjék, ami ehhez képest esetleges lenne. Néhány évtizede ez az elvárás is elmozdult, amikor is egyre inkább igény az esetlegesség, a teljes és kendőzetlen valóság, az előadó sajátmagasága minden oda nem illő egyediségével, mindenféle színészi allűr és kimódoltság nélkül. Az európai színjátszás egy nagyon markáns, és egyre inkább többségi vonala elindult a felé a pont felé, ahol eltűnik a szerep és a szereplő közötti különbség. (A „teljes hitelesség” kiemeltjei ma is azok a ritka pillanatok, amikor valaki úgy tudja felmutatni leghétköznapibb, legvalóságosabb önmagát a színpadon, hogy ez nem válik se magamutogatássá, se lényegtelen egyediséggé.)Színház – saját definíciója alapján – addig van, amíg van különbség a szerep és az előadó között. A butoh (hasonlóan a tradícionális keleti színjátszásmódok többségéhez) amikor megnehezít minden átjárást az előadó lelki állapota és az általa megformált szerep karakterjegyei között, a színház maximalizálását célozza, míg az európai tendencia a maga „hitelességre” és „jelenlétre” törekvésével, voltaképpen a színház vége felé kacsingat.
