A rendről és a vakokról
Függetlenül attól, amit ezekkel a kifejezésekkel ténylegesen megjelölünk, csak a kifejezéseket nézve, vajon melyik elnevezés van legközelebb ahhoz, amit valójában állampolgárként várunk a végrehajtó hatalom rendfenntartó szekciójától?
Csendre vágyunk? A csend szó szép, és amit jelent, szintén az, bár az igazi csend mégiscsak a halál. Csendre inkább csak nyugalmi állapotainkban vágyunk, de például a szórakozásunkkor bizonyosan nem, így nem igazán szerencsés elnevezés.
Rendre vágyunk? A mai kifejezést látva úgy tűnhet. Azonban, egyrészt van valami hasonlóan életidegen a „rend” szavunkban, mint amit a „csend” esetén evidensen be lehet látni, másrészt, a „csenddel” szemben a „rend” kifejezés az adott kultúra miatt sem, és az egyes emberek szubjektivitása miatt sem tudhat objektív lenni. Ki mondja meg, mi a rend? Úgy tűnik, a „rend” szóval egy bármivé átalakulni képes papucsállatkát szabadítunk magunkra.
Tudunk olyan valamit mondani, amit elvárunk a „rendfenntartó” erőinktől, és se nem visszás, se nem amőboid? Még leginkább talán a biztonság az. De, ugye, tudjuk, kik foglalták le ezt a kifejezést önmaguk megnevezésére.
Fontosak a szavak, mivel sok mindent kifejeznek egy kultúráról, egy nemzetről. Egyelőre itt Magyarföldön rendre vágyunk, ami első körben értékrend kéne legyen, de ezt nem várhatjuk el komolyan a rendőrségtől (noha az államvezetésként megtestesülő közakarat által vallott értékekhez való igazítás már az ő feladatuk), másrészt valamiféle nyugalmat, azt a biztonságot, hogy nem lesz semmiféle RENDBONTÁS, szokatlan, kellemetlen, ijesztő, félelmes a közterületeken. Ez utóbbi a „rend” szónak a „megszokás” jelentéstartalmát érinti, és rokon azzal a könnyítéssel, amelyet a vak ember sem nélkülözhet lakásából, mert ha ott nincsen minden éppen ugyanott, ahol megszokta, abból súlyos sérülések lehjetnek. Ez a fajta „rend” azt célozza, hogy minél kevesebb olyan köztéri helyzetbe kerüljünk, amit nem tudunk rutinból megoldani. Amikor a rendre mint nyugalmas meg nem lepetésre vágyunk, akkor a szellemi igénybevételtől kívánunk mentesülni.
A vakok nem saját vágyuk alapján nem látneki, mi viszont, sokszor úgy tűnik, mintha szeretnénk megúszni a nézést, a látást. A gondolkodást.
Csendre vágyunk? A csend szó szép, és amit jelent, szintén az, bár az igazi csend mégiscsak a halál. Csendre inkább csak nyugalmi állapotainkban vágyunk, de például a szórakozásunkkor bizonyosan nem, így nem igazán szerencsés elnevezés.
Rendre vágyunk? A mai kifejezést látva úgy tűnhet. Azonban, egyrészt van valami hasonlóan életidegen a „rend” szavunkban, mint amit a „csend” esetén evidensen be lehet látni, másrészt, a „csenddel” szemben a „rend” kifejezés az adott kultúra miatt sem, és az egyes emberek szubjektivitása miatt sem tudhat objektív lenni. Ki mondja meg, mi a rend? Úgy tűnik, a „rend” szóval egy bármivé átalakulni képes papucsállatkát szabadítunk magunkra.
Tudunk olyan valamit mondani, amit elvárunk a „rendfenntartó” erőinktől, és se nem visszás, se nem amőboid? Még leginkább talán a biztonság az. De, ugye, tudjuk, kik foglalták le ezt a kifejezést önmaguk megnevezésére.
Fontosak a szavak, mivel sok mindent kifejeznek egy kultúráról, egy nemzetről. Egyelőre itt Magyarföldön rendre vágyunk, ami első körben értékrend kéne legyen, de ezt nem várhatjuk el komolyan a rendőrségtől (noha az államvezetésként megtestesülő közakarat által vallott értékekhez való igazítás már az ő feladatuk), másrészt valamiféle nyugalmat, azt a biztonságot, hogy nem lesz semmiféle RENDBONTÁS, szokatlan, kellemetlen, ijesztő, félelmes a közterületeken. Ez utóbbi a „rend” szónak a „megszokás” jelentéstartalmát érinti, és rokon azzal a könnyítéssel, amelyet a vak ember sem nélkülözhet lakásából, mert ha ott nincsen minden éppen ugyanott, ahol megszokta, abból súlyos sérülések lehjetnek. Ez a fajta „rend” azt célozza, hogy minél kevesebb olyan köztéri helyzetbe kerüljünk, amit nem tudunk rutinból megoldani. Amikor a rendre mint nyugalmas meg nem lepetésre vágyunk, akkor a szellemi igénybevételtől kívánunk mentesülni.A vakok nem saját vágyuk alapján nem látneki, mi viszont, sokszor úgy tűnik, mintha szeretnénk megúszni a nézést, a látást. A gondolkodást.
