Nem sokon múlott, hogy az Újszínház Kék róka című bemutatója ne „csak” szórakoztató legyen.

Sok vidéki és jó néhány fővárosi színház nyúl előszeretettel két világháború közötti szerzőinkhez. A polgári szalondrámák és helyzetkomikumok világa nyelvezetével és sajátos viselkedési mintáival nagyon távol áll tőlünk. Talán éppen az adja ennek a világnak a vonzerejét, hogy olyan, önmagát gond nélkül fenntartó, így az államtól független polgárokat mutatnak nekünk, amilyenek mi magunk is szeretnénk lenni. Hogy ennek a polgárosodásnak milyen ára volt, arról nem szólnak ezek a mesék. Herczeg Ferenc darabja is ilyen: egyetemi tanárok, nagyasszonyok, nagyasszonnyá váló barátnők, házibarátok és persze szerelem. Noha egy felkapaszkodó fiatal nő útját megmutatva a társadalomhoz is hozzászól, sokkal inkább a szereplők közötti viszonyokra, főként a szerelemre fókuszál.

Gregor Bernadett az előadásban (fotók: Újszínház)

A hazai szerzők darabjainak bemutatása az Újszínház fenntartó által elvárt és pályázatban is vállalt feladata, közel 100 százalékban magyar darabok szerepelnek a repertoárján. Ebben a tekintetben unikumnak is nevezhetnénk, más kérdés, hogy van-e elég magyar darab egy kellően színes kőszínházi repertoárhoz. Hogy miért kell száz évvel ezelőtti szövegekhez nyúlni, az egyik válasz az lehet, hogy a szerelem emberpróbáló, mindent felülíró erejéről társadalomkritikai él nélkül, vígjátéki hangnemben nem születnek mostanában darabok. Vagy ha születnek is, nem jutnak el a színpadig. A „legviccesebb” kortárs szerzőink humorának alapja ugyanis az alapvető irónia: a helyzetek és szereplők náluk nem egyszerűen „nevetnivalóak”, de tragikusak is, miként a közeg - vagyis mi magunk - is egyszerre vagyunk komikusak és szánalmasok. Ráadásul nem is igen van olyan elismert, képességes hazai szerző, aki hajlandó lenne darabot írni az Újszínháznak.

Mindezeket figyelembe véve Herczeg Ferenc Kék róka című műve jó választás: szellemes és lényegre törő, ráadásul - bármennyire is mesebeli számunkra a két világháború közötti középpolgári környezet, és nincsen ma normális ember, aki úgy beszél és viselkedik, ahogy ezt a darab szereplői teszik - a szerelemről benne mondottakat és elhallgatottakat akár magunkra is vehetjük. Csiszár Imre rendezőként, szemmel láthatóan (és a próbába belenézve) a legkevésbé sem szerette volna a szöveget szalonvígjátékként színpadra állítani, amihez voltaképpen egyetlen eszközt vett igénybe: a színészi játékot. Noha az elképzelése nem teljesült maradéktalanul, az Újszínház jó sodrású előadása kellemes estét nyújt, ráadásul egy kifejezetten erős színészi alakítás élményét is megadja.

Mihályi Győző és Gregor Bernadett

Szlávik István látványtervezőként egy szellős nagypolgári lakot rendez be, amelyre színes terítők és drapériák kerülnek a második felvonásra, jelezve a rendre hangolt polgári miliőbe beszüremkedő szabadságot. A feladat nagy része azonban a színészekre hárul. Lux Ádám kiválóan adja a tudományos szenvedélyébe szerelmes, szerethetően teszetosza férjet, miként Nemes Wanda is meggyőzően pontos a kedves kis vendégből a ház úrnőjévé váló Lencsi szerepében. Szakács Tibor viszont a kelleténél egy kicsit harsányabb és elrajzoltabb a féltékenység okaként. Ezek után két színészen áll az előadás.  

Az elsősorban filmekből ismert Gregor Bernadett nem első alkalommal mutatja meg, hogy az évek alatt kifejezetten jó színpadi színésznővé vált. Az előadásban képes egyszerre megformálni a végzet asszonyának elérhetetlenségét és szerelmének nagyon is földi ígéretét. Minden történés fölött áll, miközben ő maga is sodródik ezekkel a történésekkel. Ő maga a kék róka, amire évek óta vágyik, és pénz is lenne rá, de valahogy mégsem jön össze a dolog, és ő az a kék róka is, ami végül mégiscsak egy nyak köré tekeredik. Nem megfojtani, hanem díszíteni és melegíteni. Mihályi Győző szerelmes házibarátként megtehette volna, hogy egyszerűen viccesre vegye a figurát, amit szerencsére nem tesz meg. Ahogy azt is megtehette volna, hogy ennek a szerelemnek az őt magát elemésztő erejét is megmutassa, ám sajnos ez sem történik meg, ezért lesz az előadás egyszerűen szórakoztató. Márpedig jogos igényünk a felhőtlen szórakozás néha akár azon az áron is, hogy kevéssé rólunk szól, így kevéssé is vág gyomorszájon a színpadi történet.

Török Ákos