Ma eltévedtem a 4-es Metrón két állomás között.

A Gellért térnél szálltam ki, felmentem a felszínre, vettem cigipapírt a dohányboltban, abban a nemzeti fajtában. Mindig két kedves nő szolgál ki, egy fiatalabb és egy csinosabb. Ő lehet a tulajdonos, vagy annak valakije, aki nagyon közel áll hozzá. Legalábbis múltkor számlákkal a kezében nem csinált semmit sem. Ekkor még megvoltam.

Szendiszűcs István digitális grafikái

A történtek fényében teljesen mindegy, mi történt még a Műszaki Egyetem környékén, egyáltalán miért mentem oda. Mondjuk, a dohányboltos nők sem fontosak, de a Gellért tér igen, és nem csak azért mert nyolc éven keresztül errefelé laktam, amiből négy év mennyország volt, négy pokol, igazi, az a kénköves fajta, pont. Hiába gondolom ki, hogy leírom, ’pont’, mert annak a végére is pontot, mármint a mondatot lezáró írásjelet kell tenni, így sosem lehet enyém az utolsó hang, a nyelvtan még egyet beszól. Ezért nehéz írni. Amúgy meg, a Gellért téren vagyunk. Pont’, mármint éppen ott.

Persze igazából egyikük sincs a Gellért téren, mert én itthon írok, te pedig ki tudja, hol vagy. Talán éppen a Gellért téren. De ez legyen bármennyire is érdekes, teljesen lényegtelen, a lényeg, hogy lementem a Metróba, egy már használt közlekedési jegyet megfordítva beledugtam a jegyérvényesítő micsodába, miután kattant, kihúztam, megfordítottam, úgy mutattam az ellenőrnek, aki így egy helyesen kinéző, ám korábban érvényesített jegyet néz, de persze nem látja, hogyan is láthatná napi többezer nézés mellett, lementem az alagútba, felszálltam az ott várakozó szerelvényre, ami kis idő után el is indult. Ekkor történt.

Álltam közben, mert indulás előtt nem sokkal érkeztem, és sokan utaztunk. Nem tudom, mióta állhattam már beszorítva egy spanyol nyelven beszélő baráti párbeszéd akusztikai középpontjában, amikor hirtelen nem tudtam, hol vagyok. Ez még nem az eltévedés, ez még nagyon jó élmény. Néha félálomban szoktam rádöbbenni, hogy ebben az Alfa és Omega közötti állapotban, nem tudom, hol vagyok, nem tudom, mi vagy ki van körülöttem, mi vár, ha ráébredek, hol vagyok?! Nagyon szeretem, mert ilyenkor hirtelen semmi felelősségem nem lesz, hiszen tudásom sincsen semmi. Talán nem is élek. Bár ez ilyenkor kevéssé valószínű. Például ilyenkor elszórakozhatom Descartes-tal – honnan tudhatom, hogy ebben a valószerűtlen és tudatlan állapotomban tényleg létezem. Mondjuk, ez sem valószerű. Mostani történetünkben egyszerűen elvoltam ebben az álomszerű, mégis aktív semmittevésben. A dolog akkor történt, amikor ebből a jóleső tudatlanságból hirtelen kizuhanva azt hallottam bemondani, a következő megálló a Fővám tér. Igen, de melyik irányból, és egyáltalán hányas Metrón vagyok, és hol tartok hazafelé az Örs vezér téren keresztül?! Ekkor tévedtem el.

Tudtam, hogy a Gellért térről tartok hazafelé az Örsön át, de arra is rájöttem, hogy a Fővám téri metrómegállón keresztül arra tartok, ahonnan éppen jönnöm kellene. Ledermedtem és izgalmas borzongás fogott el. Valami most elromlott az időről és a térről alkotott elképzelésemben, ami egyben az egész európai kultúra alapelképzelése, logikájának alapja. Még nem mertem kigondolni a következő megálló, a Gellért tér nevét, mert az véglegessé tette volna számomra, hogy eltévedtem időben és térben. Ennyire még sosem izgultam életemben, hiszen most olyannak vagyok a tanúja, amit már régebben is gyanítottam, hogy ez a tér-idő dolog nem annyira vonalas, mint tanultuk. Az nagyon unalmas lenne, a tömegvonzással együtt egyenesen elviselhetetlen. Felszabadultam.

Úgy éreztem magam, mint az a kislány az Óznál, vagy a másik Álomországban, de nem a Miki manó és nem is Paff, a bűvös sárkány. Ezek az emberek most egy olyan világba indulnak fel, ami már nem ugyanaz, amiben előbb még hazafelé tartottam. Itt most arra tartok, ahonnan egyébként éppen jönnöm kellene, sőt, már jó ideje messze kellene lennem innen! Mi van fent ebben a világban, ami belülről éppen olyan, mint az imént elhagyott volt?! A legijesztőbb az a gondolat volt, hogy mikor vagyok éppen. Hiszen ha akkor vagyok, amikor előbb voltam, amikor éppen ugyanitt tartottam a Gellért tér felé, akkor az fog történni, hogy odaérek, felmegyek a dohányboltba, vissza a Metróba, hazafelé tartva megint eljutok addig, amikor eltévedek térben és időben, és ismét csak idejutok, ahol most vagyok eltévedve. És ez örökké körbe-körbe. Na ez bebaszott, de ekkora pechem nem lehet. Így inkább bíztam, mint féltem volna. Amikor elhagyva a Fővám teret és a Gellért tér felé tartottunk, bizakodó és kíváncsi voltam.

Részben azért, mert tudtam, hogy még ha éppen ugyanoda tartok, amerre nem tudom, mennyi ideje és hol tartottam, akkor is megvan a szabadságom, hogy nem azt teszem, amit már megtettem korábban a Gellért térnél, hanem visszafordulva hazaindulok. Ekkor is megvan az esély persze, hogy hazamenve önmagammal találkozom, akivel szemben állunk, rám bámul valamikor és valahol, ahol nem szabadna egyszerre lennünk, ráadásul ő vélhetően nem is számít rá. Hogyan fogunk osztozni ugyanazon az életen?! Mondjuk, kétszer annyit tudnánk írni, és a barátnőmnek, illetve az övének sem lesz rossz. Persze, lehet, hogy egészen másmilyen barátnője van itt, mint nekem ott.

Egyszer már eltévedtem itt, szerencsére csak térben, de hasonlóan lehetetlen helyzetben, a logika határain túl. Akkor kerékpárral jöttem a Lágymányosi hídon át, és a Libellába tartottam, amikor egyszer csak ott voltam, ahol már jártam, és onnan érkeztem, ahol nem lehetnék. Akkor simán hazataláltam az érthetetlennel való találkozásom után. Ez más helyzet volt. Itt és most még nem jártam. Nem odavaló voltam.

Arra gondoltam, ha most kimegyek, talán egy egészen más civilizációt találok, akik magyarul beszélnek. Talán csak romák vagy svédek, vagy vadállatok, és mi vagyunk az idomárok. De lehet, hogy ez a vadállatok vágóhidja ebben a világban, csak mi semmit sem tudunk róla. Még azok sem, akik nálamnál sokkal tájékozottabbak, lévén itt élték le a világukat. Talán emiatt is vetettem el ezt a lehetőséget. Maradt még világok milliárdjának lehetősége, ami abban a pillanatban éppen úgy nézett ki, ahogy minden kinézett azokban a pillanatokban. Aztán bemondták, hogy „Kálvin tér!”.