Mikor járnak le a tévécsatornák moratóriumai?
Van egy kulturális minimum muníció, ami alatt nem szokás szót pazarolni tévéadásokra, csatornákra. A kereskedelmiek zöménél ez a helyzet. A tőlük való elhatárolódás esztétikainak tűnik, pedig alapvetően morális. A TV2 és az RTL Klub esetén ez a csend már-már vészterhes. Önmagukban, műsoronként valóban nem sokkal több a mondhatni való, mint szenzációhajhászság, gagyi és IQ-stop. Azonban különbségeik, és ezek következményei a legszemléletesebb módon mutatják jelenlegi mentálhigiénés állapotainkat.
A mindig párokba állítható, nyugatról vagy egymástól ellesett műsorok esetén a TV2 évek óta színvonalasabb, értékesebb, éjszakai filmrovatai európai mércével mérve is magas szintűek, hírműsorai nem annyira a színesség és a gyorsríkatás érzelgősségére építenek, bár csúcsteljesítménye még mindig csak Vujity Tvrtko, aki talán ha két perccel szán többet egy lábnélküli kisgyermekre, mint pályatársai. Ebbe a színvonalba azért vastagon beleférnek az önmagukat kendőzetlen megmutatásnak hazudott valóságsók, de nem fér bele egy cinikus Balázs vagy egy ostoba és közhelyes Mónika Show.
Ennek a csipetnyi különbségnek következményeként, a TV2 nézettségi mutatói egyre határozottabban csökkentek. Ekkor jött Joshi Barath, a magyar médiapiac eddigi mélypontja, a bölcs békebíróra formázott indiai figura. Az amerikaiakat nem kultúrájuk miatt szoktuk méltatni, de még ők is pontosan tudják, mit jelent egy pankrátor világbajnokság. Játék, nagy erők és koreográfia. Senki egy pillanatra sem hiszi, hogy éles a küzdelem.
- De azért Ő egy bölcs ember, aki képes rendbe tenni családok életét, ezt nem tagadhatod – ijeszt rám öcsém – és még jótékonysági akciókat is szervez. Amikor azt mondom – minden liberális alapállásommal ellentmondásban -, hogy nem kell Joshi, akkor bizony azt is mondom, hogy pl. a Gyermekrák Alapítvány ne kapja meg azt a plusz kétmillió forintot, azaz hogy két kisgyerek, aki esetleg jobban lehetett volna, inkább haljon meg rákban. Mégis ezt mondom. Ha az én lányom lenne beteg, minden követ megmozgatnék, semmiféle morál nem érdekelne, talán még embert is tudnék ölni, de ezt előbb tenném, mint hogy Joshitól azon az áron kapjak pénzt, amilyen áron méri. Mindig van más mód is, hogy segítsenek azok az emberek, akik nézőként adományoznak. Fizetnek ezeknek a műsoroknak, akiknél azok az adományok PR-ként könyvelődnének egy kicsit igazabb világban, noha ezeknek a műsoroknak kéne fizetniük mindazért, amit tesznek az emberekkel. És hiteles forrásból tudom, hogy bábszínházas korszakában, sok évvel ezelőtt Joshi Barat jó ember volt. Az ilyen jellegű műsorok nem egyszerűen bután tartanak, hanem határozottan gyalulják az agyhártyát. Morális hatásmechanizmusuk még inkább kártékony: még nálunk is nagyobb lúzerek életét nézve, rajtuk meghökkenve és röhögve valakiknek képzelhetjük magunkat, miközben vágásokkal, tapsoltatással a legmarkánsabb és valóban emberi sorsok is nevetségessé tehetőek. Peer Krisztián, kortárs költő, dramaturg mondta nemrég, hogy próbált kereskedelmi tévécsatornák reggeli vegyesében normálisabb emberekkel beszélni vendégként, de belátta, hogy ott csak hülye lehet. Pontosan azt felejtjük el, miközben nézzük ezeket a tanulatlanságból, elfojtásokból álló létkatyvaszokat, és éppen a lényeget nem vesszük észre, amit nem is lehet több százezernyi ember előtt öt percben, hogy ezek valódi embersorsok, több évtizedes harcok és békétlenségek, éppen annyira telt – illetve üres – életek, mint a sajátunk. Egyre tuskóbbak, elutasítóbbak és egyre kevesebbek vagyunk, miközben a műsor moderátorai az emberszeretettől csatakosak.
- De azért Ő egy bölcs ember, aki képes rendbe tenni családok életét, ezt nem tagadhatod – ijeszt rám öcsém – és még jótékonysági akciókat is szervez. Amikor azt mondom – minden liberális alapállásommal ellentmondásban -, hogy nem kell Joshi, akkor bizony azt is mondom, hogy pl. a Gyermekrák Alapítvány ne kapja meg azt a plusz kétmillió forintot, azaz hogy két kisgyerek, aki esetleg jobban lehetett volna, inkább haljon meg rákban. Mégis ezt mondom. Ha az én lányom lenne beteg, minden követ megmozgatnék, semmiféle morál nem érdekelne, talán még embert is tudnék ölni, de ezt előbb tenném, mint hogy Joshitól azon az áron kapjak pénzt, amilyen áron méri. Mindig van más mód is, hogy segítsenek azok az emberek, akik nézőként adományoznak. Fizetnek ezeknek a műsoroknak, akiknél azok az adományok PR-ként könyvelődnének egy kicsit igazabb világban, noha ezeknek a műsoroknak kéne fizetniük mindazért, amit tesznek az emberekkel. És hiteles forrásból tudom, hogy bábszínházas korszakában, sok évvel ezelőtt Joshi Barat jó ember volt. Az ilyen jellegű műsorok nem egyszerűen bután tartanak, hanem határozottan gyalulják az agyhártyát. Morális hatásmechanizmusuk még inkább kártékony: még nálunk is nagyobb lúzerek életét nézve, rajtuk meghökkenve és röhögve valakiknek képzelhetjük magunkat, miközben vágásokkal, tapsoltatással a legmarkánsabb és valóban emberi sorsok is nevetségessé tehetőek. Peer Krisztián, kortárs költő, dramaturg mondta nemrég, hogy próbált kereskedelmi tévécsatornák reggeli vegyesében normálisabb emberekkel beszélni vendégként, de belátta, hogy ott csak hülye lehet. Pontosan azt felejtjük el, miközben nézzük ezeket a tanulatlanságból, elfojtásokból álló létkatyvaszokat, és éppen a lényeget nem vesszük észre, amit nem is lehet több százezernyi ember előtt öt percben, hogy ezek valódi embersorsok, több évtizedes harcok és békétlenségek, éppen annyira telt – illetve üres – életek, mint a sajátunk. Egyre tuskóbbak, elutasítóbbak és egyre kevesebbek vagyunk, miközben a műsor moderátorai az emberszeretettől csatakosak.
Mónika tényleg szereti az embereket és őszinte, annyit ért a világból, amennyit megmutat: alig többet a semminél. Joshinak azt gyanítom nagyon is van esze, ebben az esetben ő végtelenül cinikus, Balázshoz mérhető módon hazug intrikus: összeveszejt embereket békítő szándékkal, butít tanító célzattal. Etalonja lett a helyes lelkületnek. Okosság és bölcsesség sosem férnek meg egymással. Az okos ember minden galibából kivágja magát, a bölcs nem is kerül ilyen helyzetbe. Nem a mondataik formája hazug, hiszen valóban jó, ha apa és fia kibékülnek. Az ő hazugságuk olyan, mint a békeharc kifejezésünk: alapjaiban ellentétesek a céljaik hirdetett elveikkel, veszekedés, verekedés kell a műsornak. Vagyis nekünk.
Reggeli műsoraik összevetésében még mindig a TV2 vezet, beszélgetéseik kicsit színesebbek és ennek megfelelően jóval felszínesebbek a közszolgálati adókéinál, de témaválasztásai legalább kísérletek valódi értékek megmutatására, valódi problémák megvitatására. Ezzel szemben az RTL Klub a celebek életével szeret foglalkozni (A Comedy Central két mackójának tömör definíciója alapján a celeb az, aki semmit sem csinál, és az emberek ezt nézik.), és saját csúcspontja, amikor bárgyú kérdéseket tesznek fel a gyermeknevelésről szakembereknek.Az RTL Klub legújabb üdvöskéje Karafiáth Orsolya, aki ….. partnereként, ahol a két intellektus, és elsősorban a két karakter keresetlensége közötti szakadék kisebbnek tűnik, mint lenne például Szujóval vagy bárki mással. Jelenleg az RTL Klub legértékesebb embere Karafiáth Orsolya, noha neki is csak egy butusra hangolt parókája férhetett be a nagy színes kalapba, de még ez esetben sem érthető, hogyan került oda. Az M1-en annak idején volt helye ennek a túláradó, ezer szín abnormalitásnak, szellemes és újszerű ellenpontja volt a komolykodó kulturális magazinoknak, itt azonban még lobotómia után sem lehetne semmi helye.
Amennyiben ezek a dolgok érthetőek számunkra, annyiban szomorúak, amennyiben nem, annyiban dermesztőek..
Azért nem jó hallgatni ezekről a műsorokról, mert tagadhatatlanul meghatározói kulturális nemzeti színvonalunknak. Hol vannak a nézett és értékes műsorok? A Duna tévé színvonalban utcahosszal vezet minden más csatorna előtt, de ők sem tudnak felmutatni egy magas nézettségű és értékteremtő – vagy legrosszabb esetben értékőrző – műsort. Nem hiszem, hogy a gondolat és a nézettség kizárja egymást, azt hiszem, hogy nem megfelelő emberek ülnek azokon a helyeken, ahol születnek ezek a műsorok. És nem is pénzkérdés, egyetlen forintnyi fizetség nélkül kis ismeretséggel és némi kreativitással bárki képes lenne olyan műsorokat készíteni, amelyet nem kéne szégyellni vagy a kevés néző, vagy az agygyalu jellege miatt. Elég, ha csak egyetlen értékes és újszerű gondolat van egy fejben, csak, ugye, ez ne a pénz legyen.
