Avatar – a 3D értelme
Mindezidáig a rajzmozik voltak a 3D technika egyetlen helyénvaló megnyilvánulásai, a gyermekek élvezhették a direkt térhatásúra kalibrált képsorokat, trükköket. És tegnap (december 23-án) megéltem, hogy Cameron megcsinálta az első felnőtt 3D-s mozit. Az Avatar valaminek a csúcsa: technika és mondandó végre egymásra találtak a sci-fi műfajában, ahogy az várható is volt.
Évtized óta halódni látszott a műfaj. Feldolgozások, unalom, ötlettelenség. A District 9 egy jó jel lehetett volna, ám lenullázta ezt a 2012, az utóbbi évek legnagyobb nyáladzása, amelynek talán a Titanic volt rokona, bár ott azért nem tágították ki a szeretetet a világ egészre. És ekkor jött Cameron. Első nagy dobása a Terminátor volt, ami mozi történet (és sci-fi történet), második dobása az émelyítően szentimentális lány mozija Titanic címmel, és az előzetes az utóbbi vonalat látszott erősíteni (vagyis nem volt jó).Ezzel szemben az Avatar olyan szintű állomás a mozifilm történetben, mint volt az első sci-fi, a Star Wars.
De mielőtt továbbmennék, tisztázzunk egy fogalmi különbségtételt: mozi alatt filmipari termékeket, film alatt filmművészeti alkotásokat értek. Ez idáig filmről még nem beszéltem.
A sci-fi antológiák első helyén a Star Wars kell, álljon, az akkori technika minden eszközét hadrendbe állította (amit annyian másoltak később jól-rosszul). Mindeközben olyan filmek keletkeztek, mint Tarkowski Solaris-a, vagy a 2010 Űrodüsszeia, amelyek egészen más dolgok. Gere Tamás mesélte, hogy amikor a szokásos 1 euró helyett 12 eurót kért egy liter boráért, kérdezték tőle a németek, hogy ez azért csak bor, nem, mire ő azt mondta, hogy ugyanúgy szőlőből készül, de a két ital annyira van egymástól, mint a sör és a bor. Mi most mozizunk, nem filmeket nézünk. Cameron Terminátora volt a második nagy dobás sci-fi ügyben, ahol még az évszázados axióma is megdőlt, miszerint a második és harmadik részek mindig dermesztően színvonaltalanok az elsőhöz képest (még ilyen volt az Indaina Jones, és az utolsó keresztes lovag, amit Sean Connery tett a legjobb résszé, de mindenki gondolkodjon, és várjuk a tippeket, amit megvitathatunk.)
Amit animálással meg lehet oldani, azt a Star Wars-ban megoldották, ezen már csak finomítani lehetett.
A sci-fi irodalom egyik legnépszerűbb tulajdonsága, hogy metafizikai szintű kérdéseket tud felvetni úgy, hogy mindenki számára világos, másrészt rengeteg ötletre ad lehetőséget, van, hogy bekezdésenként jön egy olyan fordulat, amit a szerző talált ki. Stanislaw Lem egyetlen novellájában sokszorosan több ötlet van, mint az egész Star Wars sorozatban, amelynek két utolsó része volt a legnagyobb cink, még nők is áttekerik otthon a nyáltól csatakos epizódokat, amelyek számtani sorban követik egymást a harcos és a harcmegelőzős szállal. Legnagyobb kedvenceink maximum két gondolatot hordoznak: egy mitikus alapsémát a jó és rossz küzdelméről, egy űrhelyszínt, és egyetlen egy gondolatot arról, hogy mondjuk láthatatlan droidok tudnak rákapcsolódni a McDonald’s automatákra, és meg kell menteni az emberiséget a droidok borzasztó teremtőtől, akikről kiderül, hogy iszlám szeparatisták. Ez alól van egy-két örömteli kivétel (Terminator I, III., és egy, aminek nem jut eszembe a címe, de, a Dűne), de négy ötletnél több még ezekbe sem jut.
Mítoszaink germán-görög-héber eredetűek, de mostanában előszeretettel nyúlunk le keleti dolgokat. Még a filmművészet sem igen tudott mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy a keleti ember gondolkodása olyan mértékben tér el az európaiétól, hogy fikarcnyi esély sincs sem megértésére, sem tolmácsolására. (A kínai kaja ehetetlen, amit eszel a kínaiban, azok tradicionális magyar konyhai ízek kínai cuccokkal körítve.) Talán a Bin Jip volt, ami egy keveset át tudott menteni valamiből, amit nem európaiként ismerek fel keleti rendezők munkáiban.
Az Avatar egy indiai metafizikai gondolattörzsbe illeszkedik, amelynek a lélekvándorlás, megvilágosodás, a meditatív és mégis aktív testi-lelki állapot is összetevői sok más, a keresztény ember számára dermesztően burjánzó alakokkal, történetekkel együtt. És az alkotó csapat nagyon jól érezte, hogy most nem kéne minket sokadszorra hülye gyerek mintájára kiokosítani minderről, illetve mindennek sci-fire butított változatával, hanem egyszerűen kitaláltak egy világot (nem minták nélkül, ez tény, hiszen az Avatar témának már több feldolgozása ismert), ahol az Avatar szó nem több, mint egy kevert génállományú lénnyel való számítógépes szimbiózis. És utána mindenki gondolkodhat arról, hogy most ki kicsoda valójában. Amit viszont egészen varázslatosan oldottak meg, és 3D nélkül is csoda, az a kicsiny és gigászi lények sokasága, akik egyfajta deista (isten mindenben) közösségben élnek együtt fikkal, állataikkal, születnek, élnek és halnak meg Ejvában. Igaz mesevilág lehetne, azonban két dolog miatt sem az. Az egyik, és számomra az ötletszegénység jele, hogy bár kitaláltak egy nyelvet, egy egyszerű és jelentéses mozgáskultúrát, de a dalaik mégis nagyon gregorián jellegűek. Minek idekeverni a kereszténységet, amely alapjaiban áll szinte szöges ellentétben mindazzal, ami az Avatar, és mindazzal a deista felfogással, ami a mozifilmben látható. A másik, hogy hasonlóan a műfaj többiéhez, társadalompolitikai üzenete van az önmagát kifosztó emberekről, akik elindulnak másokat is kifosztani. Olyanokat, akiknek helyette nem adhatnak sört vagy hoki bérletet cserébe az ásványkincsért, ami az egyik erdei klán otthonfája alatt hever kiaknázhatatlan. Ez rendben van, ezt megszoktuk, kevesen tudtak etikai mélységet létrehozni sci-fiben. Ezek mindegyike, természetesen, film. A sci-fi egy könnyed kifúvása annak, ami különben belénk rohad attól a világtól, amit létrehozunk magunk körül, katarzis, könnyek, akció. Jó sci-fi az, amitől jobbak leszünk, és nem azok, amiktől jobban érezzük magunkat. (Ez minden dologra igaz)
December 23-án a 6 órai vetítésen sokan voltunk. Az Avatar használja az érzelmeket, de nem esik át érzelgősségbe, akik meghalnak, azokat vagy nem ismerjük eléggé, vagy meg sem halnak valójában, a kiinduló mítosz alapján. A nézőtér egy jól körülírható szegletéből a legszebb jeleneteknél hahota harsogott szakadatlan, ha nem félek, hogy elvétem, odadobtam volna valami közepesen keményet. A kérdés, amire többek között ez a négy-öt fiatal adja meg a választ, az, hogy az Avatar nagyon jó, vagy csak igen jó mozi. Amikor megyek lefelé a lépcsősoron, látom, hogy ugyanezen a helyen egy rakatnyi pattogatott kukorica a földön, üdítők kiöntve. Hogy a filmklasszikusok (Az asszony illata Al Pacinoval, ami a film és a mozi határa felé tör a mozi felől) szavaival élve, nektek, akik végig hangoskodtátok a december 23-i, 6 órai vetítést, a kurva anyátokat!
Az Avatar a Star Wars utáni második igazi csúcs sci-fi. Aprólékos, profi munka, mindazokkal a pozitívumokkal, amivel az amerikai filmek rendelkeznek (kiváló alakítások, grammra kimért dramaturgia, hatásosság, akciók, látvány), és híján van azoknak a negatívumoknak, amik szintén tengerentúli eredetűek (érzelgősség, hatásvadászat, olcsóság, didaktikus hangvétel). Mindez 3D-ben egyenesen lenyűgöző. Csak reménykedhetünk, hogy lesz még néhány ember, aki ilyen mozikra használja a technikát.
