Az angol, a latin mintájára az anima-ból, a női lélekből indul ki: animal. A legnagyobb tévedések egyike. Az állatnak annyi köze van az emberhez, mint a magyar kifejezések mutatják. Az állat nem hasonlít az emberre. Sokkal inkább hasonlít a növényhez. Él, és semmi közünk ahhoz, mit érez, mit gondol. Csak használjuk őket. Amikor kivágunk egy fát, és bútort csinálunk belőle, vagy répát eszünk, akkor életet veszünk el. Az életben való közösség sokkal távolabbi rokonság, mint az emberségben, az érzésekben, az érzelmekben, és ami a legfontosabb a gondolkodásban való közösség. Ezekből az állatok nem részesednek. Pontosabban, nem velünk van ez a közösségük, ha van. Nincsen lelke a dolgoknak, és az állatoknak sincsen. Ebben éppen nem téved a katolikus egyház. Az állatok és dolgok lelke egy helyről származik, ahol lélek van, ez pedig az én lelke. Egyetlen egy lélek van. Ezt kicsit kéretik megemészteni. Nem lehet, de azért próbáljuk meg.


A természetfilmek a leghülyébbnek néznek minket, amikor gyönyörűen fotografált képeiket a legidiótább antropomorfizmussal narrálják. A haragos anyaoroszlánról, és a sértett kölyökről szólnak. Nagyon kevés jó természetfilm születik manapság. Semmit nem tudunk az állatokról. Holnap kiderülhet, hogy Daugles Adamsnek volt igaza, és a delfinek tudnak mindent, vagy az egerek. Ez fontos, hogy megértsék. Nagyon fontos. Az embernek dolga van a földön, az állatnak nincs. Az ember egyik dolga például lehetne más lényekről való gondoskodás. Vagy még tágabban, és Heideggerrel szólva a lét pásztorának lenni. A pásztor a legszebb dolog a világon. Bárányt nevel, bárányt eszik, bárányt baszik.

Már csak az kéne, hogy ő maga képes legyen birkát nemzeni. Talán ez is eljön. Ezt kell tegye a lét pásztora. Nagyon egyszerű, embernek lenni, hágni, enni, szeretni. Hágni a földet, hágni a nőt, enni az állatot, gondoskodni az állatokról. Nincs mit tanulni az állatoktól, az állatmesék emberekről szólnak, ahogy a gyenge természetfilmjeink is, az állatok csak apropó, díszlet. Ha az állatot látod, magadat látod. Amilyen ez ember, olyan a kutyája. Döbbenetes, de így van. Az állatok lehetnek társaink, de sosem lehetnek barátaink, családunk. Ezt el kell fogadni. Ha baj van, meg kell enni a kutyát is, de még a cirmos cicát is. És bizony a végső kérdések egyike, hogy egymást meg lehet-e enni, ha más menedék nincs a haláltól. Magunkat felajánlani illő, ha nálunk értékesebb van a társaságban, ez az első kör, a második, hogy nem kell beszarni a haláltól, és ember éhségből nem eszik embert. Ez van.