Előéletem
A mesekönyvek már felvérteztek apám világával szemben, amelynek ijedt, senkiben nem bízó magányára azonnal nemet tudtam mondani. Pedig apám igazán értelmes ember. Apaságot próbálok – hasztalan – tanulni tőle. Az első, igazi nem, amit kimondtam, neki szólt. Elfecsérelte eszét, egy magas technológiát alkalmazó hatalmas gyár egyik legjobb szakembere lett, de lehetett volna sokkal több. Becsületesen nem igen. És anyámmal, és öcsémmel és velem sem. Így együtt pedig kész robbanó elegy.
Józsi nagybátyám, apám öccse. Ő az első tanárom, aki nem mondott semmit, csak kérdezgetett. És a Püthagorasz-tétellel játszottunk, meg egyén fejtörőkkel. Neked csak egyszer hazudtam, amikor egy fejtörőt ismertem és azt hazudtam, most oldottam meg. Bár igaz, egyszer azért megoldottam. Kis hazugság. Belőle üzletember lett. Ha nem beszélgetek vele mostanában, azt kellene gondolnom, hogy nem sikerült az élete, de most így nem tudom. Rudzsi haverom, gimnáziumi osztálytársam. Ő több volt nálam akkor, de ezt nem tudta, és amikor felvettek filozófia szakra, ő még kevésbé hitt magában velem szemben. Nem tudtunk beszélni. Előtte különböző vallási felekezetek vezetőinek osztottuk az észt, a Biblia ellentmondásaira híva fel e figyelmet. Nem értettük, miért nem tért ki egyik sem a hitéből. A jehovistáknál a kerületi vezetőig vittük.
- A pap, a pap …, a papot keressük.
- Papp János vagyok.
A nazarénusok éppen templomot építettek. Mondták, ők külön közösségben élnek, hogy leányaik erkölcsösségét óvják. Mindeközben az egyik lány a másik seggéhez dugott egy két literes kólás (!!!) palackot. Akkor ez nevetségesnek, és abszurdnak tűnt.
„Van egy gondolatom a létről, de nyílván van olyan filozófia, aminek ez csak kicsiny szeglete, és nem is akarlak ezzel fárasztani.” Sokszor hallottam. Olyan módon tudott könyveket elmesélni, hogy elolvasni sem volt érdemes. Tőle van az Igazi kék és az álmában bátor története is, és rengeteg sci-fi novella. Ezek voltak az alapjai a mi világról szőtt gondolatainknak. Ő feladta, anyja halála után számítógépes – egy középszerű számítógépes – szakember lett. Szakember. Beszartál, de nem baj. Csak csüngtem Rajtad, a gondolataidon, a lényeden, az ügyetlenségeden. Minden gondolatomat azon mértem meg, hogy Te mit szólnál hozzá. És most is így van ez.
Nagyapám, aki sosem hagyott nyerni sakkban, de végül le tudtam győzni. Fél oldala béna volt, és mindig húgyszagú.
Aki felvett az egyetemre, és olyat mondtam szóbelin, hogy még az írásbelim értékelését is átgondolták. Hol értettem félre Rousseau-t, ott jöttem rá és ez imponált mindenkinek. Az egyetemen Boros Gábor tanár úr, aki úgy beszélt Descartes-ről, mint aki bármelyik pillanatban leállhat örökre akár. Amit mondott, gyöngybeszéd. Munkácsy professzor, aki úgy zuhant be életem első évfolyamórájára, mint aki megveszett, és úgy nézett az órájára néha, hogy kiugrott a nyaka. Mint egy zsidó főpap, mindent tudott, ami a gondolatok birodalmában zajlott le, de semmit arról, ahol már szaglanak a dolgok. Altrichter tanár úr, aki úgy tudot6zt bohóc lenni, hogy közben bohócsága maga volt a tananyag, szemben a pojáca Poszler professzorral, aki többet szórakoztatott minket, mint tanított. Altrichter tanár úr mindig ugyanazzal a diákkal „rekapituáltatta” az előzőm órán elmondottakat. Milyen egyszerű és mégis zseniális: felvenni a fonalat két perc alatt. Egy irigy és szűklátókörű vallásfilozófus, aki azért dobta vissza kétszer a szigorlati dolgozatomat, mert inkább fociztam, mint az ő fogadóórájára mentem volna. Ilyenek is voltak, nem sokan. A nagy bivalyok az esztétika tanszéken: Balassa Péter, Bacsó Béla, a fiatal és modortalan Kovács nem tudom tovább háromnevű (András volt benne valahol), aki úgy vizsgáztatott, hogy a meztelen lábát felrakta elénk az asztaléra, és érezni lehetett az egyébként nem kellemetlen lábszagát. Az összehasonlító irodalomtörténeten Török professzor, aki keresztapámra hasonlított, mint egy kiöregedett angyalföldi ökölvívó uralta férfiasságával a teret, és a színházi kritikák írására biztató nem jut az eszembe ki irodalmár. Kékesi Kun Árpád az Alföldit idéző fizimiskájával és a zsibbasztó színházszemiotikai megközelítéssel. Spiró György. Bécsy professzor úr. Heller Ágnes, aki nem tudta megérteni, hogy miért nem hajlandóak megszólalni a pesti egyetemisták, miközben úgy beszélt, hogy nincsen ahhoz sok hozzáfűzni való. Ez már csak így van, tanárnő, beszélni kell és kész. Fodor Géza, aki a színháztörténetbe vezetett be két féléven át elemezve Nádas Takarítás-át. De nagyon utáltam akkor Nádast. Megtanított a szavak fontosságára, hogy egyetlen szó mennyi mindent eldönt maga körül. Az egyetemen is maradtak titkaim: például, hogy ha nem értem el a tanárt, magam írtam alá az indexemet, ráadásul nem mindig a megfelelő tanár kézjegyével, hanem olyanéval, akiét ismertem. Ez zömmel a zeneesztétika tanáré, Maróti tanár úré volt, aki egy macskakaparással ír alá, ha jól emlékszem. A végtelen dallamról beszélgettünk talán Wagner és Nietzsche kapcsán, amikor a zongorához ült, és lejátszott egy ütemet, ami az volt. Hogy ennyi az egész! No, ő volt az egyetlen, aki felfedte, hogy amiről beszél a filozófia, azt végtelenül egyszerű és érthető.
Tatár György a legjobb tanárom. Mentorom nem lett, olyanom soha nem volt, de ő mondta meg nekem, mi a kereszténység. És ő az, aki tartozik nekem azzal, hogy három kérdésemre válaszoljon. Mert legalább ennyi titkot nem mondott el. Ahogy az egyetemen senki sem mondott semmit. Senki soha semmit. Ez nincsen rendben. Aki tud, mondja el, gondolnám. Persze, van, aki életet mutat fel: Munkácsy professzor, Fehér M. professzor, Altrichter Ferenc. De Tatár György nem. Annyit mond el, hogy észre sem veszed, hogy titkai vannak. Talán a gnózis? Ahogy ő ír, az volt a példaképem először. Olvasmányosan kezd, majd tények és adatok sora, majd egy egészen váratlan lezárás. A legjobb esszéistáink egyike, akit ekként nem ismer senki sem. Persze, lehet, hogy külföldön publikál. Mit gondolhat a Sorstalanságról, és mit a botrányos filmről, amit belőle készítettek?
- A pap, a pap …, a papot keressük.
- Papp János vagyok.
A nazarénusok éppen templomot építettek. Mondták, ők külön közösségben élnek, hogy leányaik erkölcsösségét óvják. Mindeközben az egyik lány a másik seggéhez dugott egy két literes kólás (!!!) palackot. Akkor ez nevetségesnek, és abszurdnak tűnt.
„Van egy gondolatom a létről, de nyílván van olyan filozófia, aminek ez csak kicsiny szeglete, és nem is akarlak ezzel fárasztani.” Sokszor hallottam. Olyan módon tudott könyveket elmesélni, hogy elolvasni sem volt érdemes. Tőle van az Igazi kék és az álmában bátor története is, és rengeteg sci-fi novella. Ezek voltak az alapjai a mi világról szőtt gondolatainknak. Ő feladta, anyja halála után számítógépes – egy középszerű számítógépes – szakember lett. Szakember. Beszartál, de nem baj. Csak csüngtem Rajtad, a gondolataidon, a lényeden, az ügyetlenségeden. Minden gondolatomat azon mértem meg, hogy Te mit szólnál hozzá. És most is így van ez.
Nagyapám, aki sosem hagyott nyerni sakkban, de végül le tudtam győzni. Fél oldala béna volt, és mindig húgyszagú.
Aki felvett az egyetemre, és olyat mondtam szóbelin, hogy még az írásbelim értékelését is átgondolták. Hol értettem félre Rousseau-t, ott jöttem rá és ez imponált mindenkinek. Az egyetemen Boros Gábor tanár úr, aki úgy beszélt Descartes-ről, mint aki bármelyik pillanatban leállhat örökre akár. Amit mondott, gyöngybeszéd. Munkácsy professzor, aki úgy zuhant be életem első évfolyamórájára, mint aki megveszett, és úgy nézett az órájára néha, hogy kiugrott a nyaka. Mint egy zsidó főpap, mindent tudott, ami a gondolatok birodalmában zajlott le, de semmit arról, ahol már szaglanak a dolgok. Altrichter tanár úr, aki úgy tudot6zt bohóc lenni, hogy közben bohócsága maga volt a tananyag, szemben a pojáca Poszler professzorral, aki többet szórakoztatott minket, mint tanított. Altrichter tanár úr mindig ugyanazzal a diákkal „rekapituáltatta” az előzőm órán elmondottakat. Milyen egyszerű és mégis zseniális: felvenni a fonalat két perc alatt. Egy irigy és szűklátókörű vallásfilozófus, aki azért dobta vissza kétszer a szigorlati dolgozatomat, mert inkább fociztam, mint az ő fogadóórájára mentem volna. Ilyenek is voltak, nem sokan. A nagy bivalyok az esztétika tanszéken: Balassa Péter, Bacsó Béla, a fiatal és modortalan Kovács nem tudom tovább háromnevű (András volt benne valahol), aki úgy vizsgáztatott, hogy a meztelen lábát felrakta elénk az asztaléra, és érezni lehetett az egyébként nem kellemetlen lábszagát. Az összehasonlító irodalomtörténeten Török professzor, aki keresztapámra hasonlított, mint egy kiöregedett angyalföldi ökölvívó uralta férfiasságával a teret, és a színházi kritikák írására biztató nem jut az eszembe ki irodalmár. Kékesi Kun Árpád az Alföldit idéző fizimiskájával és a zsibbasztó színházszemiotikai megközelítéssel. Spiró György. Bécsy professzor úr. Heller Ágnes, aki nem tudta megérteni, hogy miért nem hajlandóak megszólalni a pesti egyetemisták, miközben úgy beszélt, hogy nincsen ahhoz sok hozzáfűzni való. Ez már csak így van, tanárnő, beszélni kell és kész. Fodor Géza, aki a színháztörténetbe vezetett be két féléven át elemezve Nádas Takarítás-át. De nagyon utáltam akkor Nádast. Megtanított a szavak fontosságára, hogy egyetlen szó mennyi mindent eldönt maga körül. Az egyetemen is maradtak titkaim: például, hogy ha nem értem el a tanárt, magam írtam alá az indexemet, ráadásul nem mindig a megfelelő tanár kézjegyével, hanem olyanéval, akiét ismertem. Ez zömmel a zeneesztétika tanáré, Maróti tanár úré volt, aki egy macskakaparással ír alá, ha jól emlékszem. A végtelen dallamról beszélgettünk talán Wagner és Nietzsche kapcsán, amikor a zongorához ült, és lejátszott egy ütemet, ami az volt. Hogy ennyi az egész! No, ő volt az egyetlen, aki felfedte, hogy amiről beszél a filozófia, azt végtelenül egyszerű és érthető.
Tatár György a legjobb tanárom. Mentorom nem lett, olyanom soha nem volt, de ő mondta meg nekem, mi a kereszténység. És ő az, aki tartozik nekem azzal, hogy három kérdésemre válaszoljon. Mert legalább ennyi titkot nem mondott el. Ahogy az egyetemen senki sem mondott semmit. Senki soha semmit. Ez nincsen rendben. Aki tud, mondja el, gondolnám. Persze, van, aki életet mutat fel: Munkácsy professzor, Fehér M. professzor, Altrichter Ferenc. De Tatár György nem. Annyit mond el, hogy észre sem veszed, hogy titkai vannak. Talán a gnózis? Ahogy ő ír, az volt a példaképem először. Olvasmányosan kezd, majd tények és adatok sora, majd egy egészen váratlan lezárás. A legjobb esszéistáink egyike, akit ekként nem ismer senki sem. Persze, lehet, hogy külföldön publikál. Mit gondolhat a Sorstalanságról, és mit a botrányos filmről, amit belőle készítettek?
