Tatár Györgyöt ha jól értettem, Dionüszosz szerinte a maszk belső felülete. Ez egészen fantasztikus kép. Dionüszosz a nagy ezerarcú, a mámoros teltség és kiürülés mestere. A fertelmes, a szétszaggatott és szétszaggató. Tatár György lefokozza ezzel Dionüszoszt. Azt mondja, ő nem létezik, ő a maszk belső fele, ami mögött nincsen semmi. A maszk belső fele igazabb lenyomata az arcnak, mint a külső, már csak azért is, mert csak alakja van és nincsen színe. Az ér az archoz – amennyiben van arc. Az ember létezik, ahogy az ember arcán a maszk is, annak belső felülete egyszerre ér az archoz és hordoz egy nem teljesen véletlen felszínt. Én még messzebb mennék. Dionüszosz nem a maszk belső felülete, hanem csupán a maszk felvételének gesztusa. Annak a tudása, hogy maszkban vagyunk, és annak tudása, hogy bármikor levehetjük, újra cserélhetjük. Dionüszosz éppen annyira nincsen, mint Jahve, Jehova vagy Allah. És nem úgy, ahogy volt Jézus, Buddha, Mózes vagy Mohamed. Az isteneket mi szüljük, és mi öljük meg. Ami van, az nem isten. Az isteneket fingik reggelre és démonokat böfög estére.

Amikor Nietzsche Dionüszosszá vált – levelei szignói jelzik ezt -, Tatár György szerint eljutott Dionüszoszhoz, de a kultikus visszautat már nem ismerhette. Ez is szép, és igazsága is van, de nem igaz. Nietzsche foglalkozása és érdeklődése miatt akár ismerhette is az annyira misztifikált kiszera-méra-abraka-dabrákat, amiket a görögök mormoltak, ahogy kultikusan haladtak előre. De nem ez a fő. A kultusz, a vallási rituálé már akkor nevetség tárgya volt. Bárki, bármikor Dionüszoszhoz juthatott minden hókuszpók nélkül, és ebben nem a kultusz, hanem Apollón volt segítségére. Apollón mobilis, vihető, szép és okos. Minden trükköt tud, amit nem, azt Hermész tudja. De még velük is ott volt a legnagyobb, a hatalmas, az átváltozva baszó Zeusz, öreg bölcs. Mi félnivaló van ezek után a szétszaggató szétszaggatottól? A kereszténység istene egy szakállas, kedves öreg bácsi. Mit tenne, ha a saját magát felzabáló fiatal istennel találkozna? Ennyi a mi nagy keresztény kultúránk a görögökhöz képest. Jahve éppen annyira volt Dionüszosz is, mint Apollón és minden más, amit a görögök úgy széttrancsíroztak országuk mintájára. A görögök gyerekek voltak, ezer istennel. Ahogy komolyodnak a népek, úgy tűnnek el isteneik, míg aztán marad valami halott, unalmas, öreg szürkeség. Megöregszenek a népek és meghalnak. A kereszténységnek vége, mi lesz velünk, magyarokkal?

Gyenge legény ne akarjon Dionüszoszt látni! Dionüszosz elbírásához legalább két isten kell. Nietzschének egy volt. Akinek azt mondta, „Nem létezel.”. (Ezt a képet is Tatár Györgytől nyúltam-idéztem) Nietzsche nem volt ateista. Nincsenek is ateisták. Istentagadók vannak, istenölők vannak és istenszülők. Az egyik előzménye a másiknak. Ne bántsd az ateistát, lehet, most vajúdik majdani isteneddel!

Valami furcsa, misztikus köd ereszkedett a kereszténységre. Egyre butábbak és butábbak lettek. Butaságuk nem Ferenc butasága volt, hanem amolyan Artzheimer-szerű (ha így írják) tompulás. Mi a kereszt? Ki tudja még? Hogyan egy a három? Mi a fasz az az eleve elrendelés? És a szabad akarat? És Isten mindenhatósága? Ki tudja, halló? Ezek szent titkok, felfoghatatlanok. Az felfoghatatlan, amikor a Susogós macikat a Comedy-n kirántja egy kötél úgy, hogy a másik oldalon jönnek be, de akkor már fordított fogásrendben. Ez felfoghatatlan és értelmetlen. Hitigazságok, amelyekre államokat építettek, amiknek a nevében lemészároltak ember milliárdokat, az már legyen kicsit értelmes, nem?!
Az az isten, amelyikben nincsen semmi dionüszoszi, az legyen neked gyanús. Amelyik istennek egyetlen megjelenése van, az komolytalan, amelyiknek egyetlen sincsen, az még akár jó is lehet, bár kurvára unalmas, és lefejez minden képzőművészetet.