A legutóbb a Stúdió „K”-ban látott bemutató, a Zöld Kakadu után nagy várakozással ültem be az öt különböző drámát Zalán Tibor átverselése nyomán egybelátó Vakkacsa tojások-ra. Ráadásul bábokkal. És Spilák Lajossal a hangszerek mögött. Két óra múlva csalódottan távoztam. Nem nagyon nagyot csalódtam, de azért elég nagyot.

Zalán Tibor átíratai - bár ujjgyakorlatnál nem lehettek többek a szerző számára- egyenként szellemesek, kettő még talán élvezetes is belőlük. Az átírás minden esetben a trágárság és a szexus, a promiszkuitás és vérnőszés körül forog. A harmadik ebből már karcos, öt bizonyosan nem kell. Értjük kettőből is. A darabok előadásbeli szerkezete, miként a mondanivaló is egyértelműen körbe ér, az egyenkénti töltetek a végén együtt még egy nagyot puffannak.
Zalán Tibor egy síkra futó szövegeit egyszer megmenti a rendezés (rendező Fodor Tamás). A bátor és értő kézzel elrajzolt bábok (Németh Ilona és Bodor Kata munkái) az előadás, és a Stúdió „K” esztétikájába, hangulatába is tökéletesen illeszkednek, mint ahogy az őket megszólaltató színészekről is beszédesen árulkodnak. A bábok mozgatása és a színészi játékok szintén finom karmesterre és kiváló zenekarra engednek következtetni. Spilák jelenléte, zenéje kellemes másfél órát ígértek. Az első átfordulás váratlansága, a trágár beszéd csiklandozása, a beszédes nevek humora, a szellemesebbnél szellemesebb megoldások azonban lassan felélik önmagukat. Mindenki mindenkit megbaszik, akit ér. Miközben némi aktualizálás is működik – utalások az antiszemitizmusra, a titkos ügynök mizériára vagy éppen az aktualitását vesztett Monnyon le!-re -, nem komolyabb eredménnyel, mint a megnevettetés. Szó se róla nevetünk, majd kacarászunk, végül kuncogunk a magunk szórakoztatására.
Spilák zenéje nem tolakodó, csupán atmoszférát ad, valamint jeleneteket választ el. Kár.
A legkevésbé sem közönséges vagy alpári az előadás (no, azért nem gyerekdarab!): mívesen beteg, intellektuálisan obszcén, irodalmi módon perverz. Az eredeti darabok pánerotikusba fordításán túl még egy gesztust tesz a szöveg: egy-egy szereplő minden egyes darabban nevében hordozza a Samsát (Órestész Samsa, Gregers Samsa Leversz, stb…). Voltaképpen mindannyian Samsák vagyunk, rosszak, jók egyaránt (bár, zömmel a jók), akik a végén mégiscsak elbukunk, aztán pörgünk a hátunkon. Az előadás dramaturgiai csúcspontja a zárójelenet, ahol az éppen igazságtevésen munkálkodó Samsát stilizáltan ugyan, de mégiscsak mi magunk lőjük le. Vak-kacsaként. Sajnos, már későn. Nagyon későn.
Nem feladata ötleteket adni a kritikusnak, sőt, a szakmai Nem szabad-könyvben az egyik első paragrafus kifejezetten tiltja ezt, de azt gondolom, hogy ez az előadás tetszőleges három darabot kiválasztva az ötből – vagyis, mondandójának súlyához jobban illeszkedő időtartammal – egy kifejezetten jó sodrású, szellemes egy óra lehetne. Talán. Nem tudom. De, amit láttam, az szellemes, kissé sekélyes és unalomba fúló. Nagy hűhó kevésért.