Farkasmese
A szavannaCsak feküdt a marmagasságig érő fűben, sütött a nap, azt sem tudta, éppen hol van. Pézsmás kan illata messze terjedt az egyenletes mozgó levegőben némi nőstény szaggal elegyedve. Már nem volt vele a szuka, de még nem volt igazán egyedül. Ezeket a pillanatokat szerette legjobban. Tudta, hogy néhány perce van még, és ezeket a perceket maximálisan kiélvezte. Lassan, komótosan nyalta végig hófehér bundáját, úgy vicsorgott, mint aki már-már mosolyog. Ezekben a percekben tudta igazán szeretni önmagát, de sosem tudhatta, meddig tart ez az érzés. Semmi sem mozdult, néhány perc, és megint maga maradt.
A szavanna lakói jól ismerték, gyakran tévedt közéjük a fehér idegen. Nem tudták, honnan jön, nem tudták, hová tart, néha meghágott egy-egy tüzelő nőstényt, meghempergett a napszítta földeken és továbbállt. Olyan magától értetődő megelégedettséggel játszott, mint egy kölyök, noha nyilvánvalóan nem volt az. Soha nem vadászott, ezért senkit nem zavart. Szelíden legelésztek mellette a növényevők, vagy hajtottak prédára a ragadozók, néha meghágott egyet-egyet szinte válogatás nélkül. A születő kölyköket kiirtotta a falka, a szavannán semmi sem változott. Saját falkája sem szeretett vele vadászni. nem volt igazi gyilkos. A falka hosszú kilométereken keresztül hajtotta a zsákmányt, átgondolt, pontos mozdulatsorok szerint. nem öltek, hanem vadásztak. A szurdokban akár kilométereken keresztül űzték az egyre fáradtabb vadat, míg az utolsó csapat rá nem zúdult a fák mögül. Egy az inainak esett neki, egy a torkának, a többiek tépték, ahol érték, orrát, szemét, lágyékát. Mire az első hajtók odaértek, már a meleg vér szagától volt tacsakos a völgy. Kényszerből indultak neki, ha nem találnak prédát, először a leggyengébbek halnak éhen, majd az öregek és a kölykök, végül elpusztul a fehér falka génje. És akkor senki sem fog emlékezni rájuk. Őt ez nem érdekelte. Sosem ölt kényszerből, mint ahogy hideg fejjel sem. Inkább úgy ölt, mint a nagymacskák. Kelletlenül és kíméletlenül. Mint akinek dolga van azzal, akit éppen megöl. Néha nem is tudott mit kezdeni oda nem illő indulataival. mindig azt a pillanatot hajtotta, kereste, amikor teljesen mindegy, hogy mi történik. Ha elmenekül, elmenekül, ha nem, nem. Véletlen, vagy nem, ebben a pillanatban mindig összeakadt a szeme a zsákmányával. Pontosan értették egymást. Már sem harag, sem félelem, sem megbocsátás nem volt bennük. Csak a levegő egyre kevésbé tudott átpréselődni a vészesen szűkülő garati nyíláson. Vöröslő hab és hörgés tört fel a tüdőből, mindketten úgy tettek, mintha nem hallanák. Ha ilyenkor elszabadult a zsákmányállat, sosem kapott utána, legyen, ahogy van. Persze, rögtön ráismert, hogy éppen így teszi magáévá a nőstényeket is, abban a pillanatban, amikor látják a szemén, hogy neki teljesen mindegy. És akkor miért ne? Mindig megkeményedett ilyenkor. Elég volt csak azt látnia neki is, hogy miért ne? A merevedés is valahogy unottan, lassan jött, sokkal előbb érezte a gondolatát, mint a duzzadó hímvessző súlyát. Amikor éhes volt, sosem vadászott. A falkája tisztelte, de csak távolról. Az övéi: ezen mindig nevetnie kellett.Szerették nézni hófehér, a barnásra égett tájtól idegen fehérségét, hallani lassan csendesedő zihálását. Nyoma nem maradt, csak egy-egy nőstényöl mélyén némi bizsergés formájában. De ez a történet nem a szavannákon kezdődött.
A kútÉszakvidék vándora nem pusztaságokból, hanem évezredes erdőkből, hegyekből és erdőmélyi patakok mellől származik. Egyszer elege lett a sok történetmorzsalékból, ölből, lucsokból és árnyékból, fogta magát, és elindult, hogy történéseinek töredékeiből megalkossa saját, teljes történetét. Vitte magával kölykeiről tudott mondatait, nőstényeiről és párjáról kimondott vagy soha ki nem mondott mondatfoszlányait. Szinte elzsongította őt az értelmetlenül kavargó szavak kavalkádja, a sehonnan eredő, sehová nem tartó gondolatok állandó zakatolása. Egyre hegyesebb vidéken gyalogolt ruganyos, határozott, nesztelen léptekkel, a körülötte zsongó állatok ezernyi hangjától végre nem hallotta mantraként morzsolt mondatait. Kiürültségének érzése szinte arcul csapta. Amikor kiért az erdőből, akkor vette észre, hogy nem egyedül van: a nyúlánk, erős test követte őt végig, s most, ahogy a vörösbarna sziklákra értek, a hatalmas macska még jobban beleolvadt a kövek meleg színeibe. A hirtelen beállt csendben ismét zsibongott e feje, ezért nem nézett a nagymacskára, ösztönösen törtetett egyre magasabbra. Jól esett, hogy nincsen egyedül. Tudta, hogy megkapja fent a keresett történetet, de azt nem tudhatta, hogy képes lesz-e igent mondani mindarra, amit látni fog. Jól esett arra gondolnia, hogy nem marad egyedül életének súlyával vagy súlytalanságával majd abban a pillanatban. Hogy lesz tanúja mindannak, ami a hegycsúcson vár rá. Ment-ment barnásvörös társával, miközben pontosan tudta, hogy ez az út nem vezet visszafelé. Abban a pillanatban, amikor mindenki maga marad, ők ketten lesznek, erre gondolt, de rezzenetlen pofájáról semmit nem lehetett leolvasni. A kút kávája alig emelkedett ki a sziklaszirt fölé. Csend volt. Elmaradtak az állatok. Nem volt már mit mondani.
Nem tudhatom, mit látott, amikor belenézett, de ott álltam mellette, és hallottam súlyos zihálását, horpasza megremegett, farkát félig behúzta, felhevült testének párája tüdőm mélyéig szivárgott, tudtunk egymásról, és ennél most nem lehetett több. Amire képes vagyok, megtettem, elmeséltem egy történetet róla, rólam.
