2010. máj 07.

Szentteleki Dóra – TH (Tóth Gergely és O.Caruso: Escorial)

írta: Sólyom Bátor
Szentteleki Dóra – TH (Tóth Gergely és O.Caruso: Escorial)

 

Esztétikai fogalmaink legtöbbször mondvacsináltak, inkább csak pozícionálják a műalkotásokat, és ez a színház esetén sincs másként, beszédtémává tesznek formai – azaz nagyon fontos – dolgokat. Fizikai színház, kortárs tánc, de a klasszikus tragédia fogalmunk is ilyen „szóbugyor”, vagyis a dolog lényegét éppen definíciós voltuk miatt nem igen érintik.
Definiáljuk a jelenlét fogalmát is, de hasonlóan a katarzis-hoz, nem igen tudjuk, mit is értsünk alatta (erre a gyermek csodálkozásával mutatott rá J.J. Rousseau.), noha hasonló dolgokra és hasonló módon vagyunk képesek alkalmazni.
Tóth Gergely és Juhász Anikó másfél órásra vágott videó anyagukban ehhez a kérdéshez is hozzászólnak. Ahogy a színház és a valóság közötti ontológiai jellegű különbség átlépéséhez is.
 
Felvezetés
Az Escorial egy film, amit november 5-én egy fényképkiállítás és egy versanyag ismertetésének ígérete kísér. Már a marihuána füstös kávézóban feltűnik nekem egy totál kész, leszedált figura. Többször is majd elesik, ahogy vagy 5 perc alatt ér át a kávézóból a körülbelül 50 méterre lévő, sufniszerűen kiképzett előadó- és kiállítási térbe. Nagyon kedves vele Juhász Anikó és Szentteleki Dóra. Amit kihallok a beszélgetésükből, hogy most e miatt a fiú miatt még sem fogják felolvasni a verseket, mert az túl sok lenne Neki. Sehol sem láttam még olyat, hogy ennyire azonnalra reagált volna egy színházi társulás a nézőtéren lévők intellektuális képességeire. Persze, kiderül, hogy ez a figura Tóth Gergely (TH), és hogy megivott egy üveg nyugtatót két napja. Szentteleki Dóra nyitja meg a kiállítást és vezeti fel a filmet irodalmi színvonalúan megírt, mégis spontán konferansszal.
TH egy versét mondja el, aminek nem tudni, hol a vége, mivel a legkisebb ívelés nélküli, monoton a szövegmondás. Egy vállrándítás jelzi a véget, amin mindenki hatalmasat derül. Semmi kínos nincsen a szinte akcióképtelen Tóth Gergely jelenlétében, verselésében. Talán még a vers is jó, bár a legkevésbé arra tudtam figyelni. A képeken Tóth Gergely a hülyegyerektől az aggastyánig, és lakásának feliratai, elrendezései, installációi különféle állapotokban.
Technikai problémák miatt nem lehet bemutatni a verseket és az is csak sokadik próbálkozásra indul el rendesen. A felvezetőben említett káosz ténylegessé válik, és a legkevésbé sem ijesztő. Ezekkel az emberekkel akkor szívesen töltök másfél órát, ha csak beszélgetünk, esetleg táncolgatunk.
 
Juhász Anikó
Juhász Anikó különleges – és valamiképpen az őrülethez egészen közeli - emberekkel dolgozik már nagyon régóta. Fehér Ferenc után most Tóth Gergellyel, aki ténylegesen is elmegyógyintézetek zárt osztályán tölti élete egy részét. Juhász Anikó (O.Caruso) többet adott Fehér Ferencnek, mint kell adnia Tóth Gergőnek. Fehér Ferenc számára segített megtalálni azt a mondandót és formát, amelyben Fehér önmagát kimondhatta. Tóth Gergőt ellenben csak dokumentálja. Együtt vannak, fényképezi, ahogy eszik, hülyéskedik, komolykodik. Fehérnek szüksége volt Juhász Anikóra, TH-nak semmi szüksége nincsen senkire. Szabadságának ez az ára. Ha Juhász Anikó nem lenne, akkor is ugyanezt csinálná, és az sem érdekelné különösképpen. Csak akkor őrültnek tartanák. Mármint flúgosnak. Bár, valószínűleg, így is. Az egyik fénykép kapcsán azt mondtam Juhász Anikónak, hogy itt teljesen olyan Tóth Gergő, mint Fehér Ferenc, mire O. Caruso, hogy Gergő éppen úgy tud táncolni, mint Feri, csak neki nincsen miért.
 
TH
Amikor az egy éve bemutatott …..-láttam, a különféle dolgokkal való foglalatosságok mögé egy pontról pontra tervezett koreográfiát gondoltam, és próbáltam a kicsiny akciókból, jelekből kitalálni valamiféle gondolatokat. Rengeteg dolog rengeteg gondolkodnivalót adott, amelyek egymással kölcsönhatásba lépve újra és újraírták a korábbiakat. Rendkívül izgalmas élmény volt. Erre most, a bizonyosan spontán akciók esetén még sokkal nagyobb mértékben megvan a befogadó lehetősége. TH egy apropó arra, hogy játszunk a gondolatainkkal, jeleinkkel, és elsősorban, hogy lássunk valakit, aki megmutatja magát
 
Szentteleki Dóra
Nem Juhász Anikó a képlet legfontosabb eleme - és erre ma jöttem rá -, hanem Szentteleki Dóra. Juhász Anikó úgy engedi őrültjei közé, mint valamiféle mérőónt, katalizátort. Fehér Ferenc dévaj feketesége és Tóth Gergő önmagába forduló, szenvedélytelen intellektusa egyként sül ki rajta, még ha a Woyzeck-koncert esetén azon az áron is, hogy megöli őt Fehér. Szentteleki Dóra megszelídíti az embereket. Nem elég TH-t látnom (ahogy mondjuk Fehér Ferencet elég volt mindig is), engem nem is érdekel ő, mivel pontosan olyan, mint én. Szenttelekit kell látnom mellette, és megtapasztalnom, hogy a legnagyobb baj sem jelenthet gondot nekünk, TH-val, ha ilyen ember van mellettünk. Káoszként konferálták fel nekünk mindazt, amit látni fogunk, de én csak egy teljesen egyszerű tudatfolyam mediatizált, mégis közvetlen átadását láttam. TH szellemes, de önmagában nem izgalmas számomra, őrült, ahogy oly sokan mások is azok vagyunk. Szentteleki Dóra az otthon, az egészség, kislány, majd szerető. Azon gondolkodom közben, hogy szeretném ugyanígy tudni nézni a szerelmem két farpofája közötti árnyas részt, ahogy ezt Szentteleki Dóránál tudtam. Szeretném, ha ilyen anyám lenne, noha semmi panaszom nem lehet a sajátomra sem. Szentteleki egészségét és erejét mi sem példázza jobban, mint amikor …. Egy térbe kerül TH-val, arcokat vág, grimaszol vagy épp rezzenéstelen tekintettel komoly. Két kicsinyke szeglete ez Tóth Gergely teljességének. Ennyire érti. Szentteleki ellenben pontosan érti és elfogadja őt. Pedig látszik, hogy majd belepusztul- Szereti TH-t, és tudja, hogy TH soha nem fogja őt viszontszeretni. A film legerotikusabb jelenete, amikor Dóra egy kiscicát puszilgat, miközben TH és a kamera mögött Juhász Anikó úgy helyezkedik, mintha Dóra TH száját puszilgatná, miközben  TH fejéről le, és szájából kilógó fémhuzalt simogatja alig-alig.
Nekem ez a film nem TH-ról, hanem Szentteleki Dóráról szól.
 
Levezetés
Nincsen dramaturgia, TH életének bármely pillanata szerepelhetne. Nem érzek semmiféle szerkesztést és nem is érdekel. A versfelolvasás pillanatától fogva tudom, mit fogok látni, és azt is látom. Egyetlen dolgot, egy embert (gondolom, magamat) kinyitva az időbe. Nagyon hosszan és egyetlen percre sem veszítve lendületet. Ennyi rengeteg dolog talán még sosem történt velem színházban, mint ma.
Juhász Anikó édesanyjától megtudtam, hogy Anikó kiskorában mindig felvarrta az iskolaköpenye szélét, amit ő minden mosás után leengedett. Így ment ez évekig, de már nagyon sajnálja. A szülők nagyon megnehezíthetik a sorsunkat, de végül mindenki megteszi, amiket meg kell tennie. Juhász Anikónak, úgy látom, nagyon könnyű dolga lehetett, legalábbis édesanyját illetően.
Az Escorial alapfilm. Juhász Anikó ismét talált valakit, és végre Th-val való közös munkája számára is meglelte azt a formát, amiben elviselhetővé tehető Gergő, anélkül, hogy intellektuális intenzitásából vissza kéne venni. Személyes jelenléte praktikus okokból is nehézkes, hiszen bármikor megihat egy üveg nyugtatót, vagy visszakerülhet a gyógyintézetbe. Az Escorial formaként és filmként is telitalálat. Talán a legjobb film, amit valaha láttam.
 

 

Szólj hozzá

film kultúra színház enciklopédia szentteleki dóra