Egy filozófiai diskurzus egy részlete:

A harmadik tézisben párhuzamot von a szerző a logika és a gonosz problematikája között. Egyik állítása, hogy a logikát nem ismerték, és fel kellett volna fedezni, nem állja meg a helyét. A logikát nem Arisztotelész találta ki, mint ahogy Arisztotelész egyáltalán nem talált ki semmit sem, csupán összegzett elfogadó, értelmes könyvtárosi lendülettel. Püthagorasz számmisztikája semmi más, mint minden logika alapja. A logika nem ellensége a személyiségnek, hanem annak kerete. Szemben a tudománnyal, amely módszertan jellege ellenére tartalmakat akar közvetíteni. A tudomány annak a módszere, hogyan lehet megfigyeléseket összegezni és azt matematikai összefüggésekben ábrázolni. A minőséget mennyiséggé pusztítja, az egyéniséget individuummá, a népet tömeggé erodálja. Tudomány nélkül boldogan lehet élni, azonban logika nélkül a teljes szétesés következne be. A logika annyiban is más, mint a tudomány, hogy mindig igaza van, evidenciákat mond ki, olyan evidenciákat, amiket csak használunk. A logika öröktől van, Istennel együtt jött létre.

A logika abban az értelemben kerete az énnek, és ezáltal személyiségjegy is, ha egyetlen Én létezik. Ez az Én abban az esetben egy olyan fazon, aki logikus, azaz olyan világot teremt magának, ami nem önellentmondó. Ebben az esetben a szocialitás fogalma válik problémássá, sőt, feloldhatatlanná. Ha egy Én van, akkor semmi értelme másokat keresni magunk mellé, vagy másokban keresni magunkat, hiszen nincsenek is mások.

Egy ettől eltérő – bár nem független - kérdés, hogy a logika maga, éppen keretes jellege miatt nem vezethet semmiféle tudáshoz, annak felismerésén kívül, hogy az Egy nem lehet Sok, ami ismét ugyanoda, a másik én-ek tagadásához vezet. Úgy tűnik, eredendő tudásunk tartalma a Személyiség, vagyis egyetlen személyiség felé mutat.

Mindez elvágja annak a kérdésnek a csomóját, hogy miként ismerhet meg valaki valaki mást, mert a válasz az, hogy sehogy, de erre az Én-nek nincsen is szüksége. Amikor mást néz, magát nézi, saját világát nézi, saját nézését és látását észleli, és itt visszatérünk az eredetponthoz, az önmegismerés útja általában mások önmagunkként való megismerését jelenti. De hangsúlyozom, hogy ennek előfeltétele, hogy másokat önmagunkként közelítsünk. Ez minden, a szerző által felvetett paradoxont megold, értelmetlenné tesz.

Amikortól a gyermek én-ként nevezi meg a világ egy kicsiny szegletét, nem az a pont az, mikor kialakul az Én tudata, hanem akkor veszti el. Amíg mindenre Én-t mond vagy gondol, addig áll közelebb tudása az igazsághoz. Ami nem is meglepő, hiszen történeti értelemben mindenképpen közelebb áll ahhoz, ami a Lét. Hogy a gyermek eleinte mindenre azt hiszi, ő maga, ékes tapasztalati bizonyítéka annak, hogy egyetlen Én van.

A mitikus gondolkodás besorolása a lelki betegségek és gonoszságok közé elhamarkodott és elhibázott. A mitikus gondolkodás eredendőbb és igazabb minden tudományos elméletünknél. A mitikus gondolkodás sokkal tovább megy, mint bármiféle emberi tudás, mivel egy cselekedetsor, egy életvitel mintájául szolgál. Mi előtt hármat előre lépett volna a görög ember, egyet visszalépett a mítoszaiba, és már istenként, félistenként, héroszként tette meg saját lépéseit. Ezzel levéve magáról a tett súlyának terhét. Ez nem a személyiség feladása, inkább valamiféle, európai ember számára nehezen érthető szolidaritás, egybetartozás másokkal, akik cselekedeteik mozgatójának a nép saját isteneit tartja. A görög embernek sok istene volt, ennek megfelelően cselekedetei anélkül lehettek sokfélék, hogy valamiféle személyiségre kellene hivatkoznia. Vétke akkor is vétek, bűne akkor is bűn volt. Európának egyetlen istene maradt, így a választható személyiségmintázatok száma eléggé leszűkült. Nem véletlen, hogy már alapítójánál, Jézusnál is egy elképesztő erejű személyt kell feltételeznünk, hogy mindaz után, ahogy kutyák elé vetették, és megalázták, és megölték, valakik azt mondják, hogy él. Az európai személyiség lázadás saját istenével szemben, hiszen az Újszövetség Atyaisten figurája minden, csak nem személyiség. Szemben az Ószövetség hol kemény, hol hisztérikus, hol mérges, hol vérszomjas, hol szerelmes Istenével szemben.

Ezek után nagyon könnyű arra válaszolni, hogy meddig tolerálhatóak mások, számunkra kellemetlen, akár veszélyes gondolatai. Éppen annyira, hogy magunkban legyünk vele kíméletlenek, és ha gondoljuk, akkor az elfogadás mellett valamit megmutathatunk a nem helyes úton járóknak. Ennek előfeltétele, hogy magunkat, és az értékeket, amiket teremtettünk (vagy választottunk), pontosan értsük, észleljük. A másik ember gondolkodása pusztán a sajátunkkal befolyásolható, aminek hátterében megint csak nem állhat más, mint hogy a másik ember is Én vagyok. Ugyan kivel van dolgom magamon kívül, amikor határhelyzetekben senki nem tud, tudhat mellém állni? Hogy mégis van lelkiismeret, van felelősség másokért, azt jelenti, hogy a másik is én. Nem kell vele sem kíméletesebbnek lennem, mint magammal, de akkor számolnom kell azzal, hogy fájdalmat okozok neki, és ezen keresztül, a lelkiismereten (vagyis a közös érzéken) keresztül magamnak.