Gergye Krisztián Quartet-je egy terméketlen oldalvágás olyas dolgok felé, mint pszichológia, noha az összehasonlíthatatlanul felszínesebb, mint az a fajta démontánc, ami védjegye volt eddigi munkáinak. Gergye Krisztiánt tartom a magyar kortárs tánc legtehetségesebb, legmélyebbről szakajtó, legmerészebb koreográfusának, aki bármiből izgalmasat tud alkotni. Amit Ő keres, arra talált rá Kovács Gerzson Péter. A Rorschach-teszt az egyik legkevésbé izgalmas analízismód, amiből annál többet, amit ebben az előadásban láttam, nem is lehet kihozni. Az előadás utáni beszélgetés azt a rossz érzést keltette bennem, hogy Gergye Krisztián nem jó alkotótársat talált az európai tudományosság leginkább vitatott dszciplinában, a világ sokszínűségét szürkévé oldó lélekgyógyászatban.

Heiner Müller drámaszövege semmiféle formában nem jelenik meg az előadásban, vélhetően nem volt idő sem arra, hogy maga a szöveg megszólaljon, sem arra, hogy az alkotótársak egy nevezőre kerüljenek a szövegértésben. Ez önmagában még nem lenne probléma. Az előadás magja 20 percnyi, minden többi önismétlés, terméketlen unalom. A fekete ruhás, maszkos alakok mozgása feltűnően kigyakorolatlan, van, hogy belerúgnak Gergye Krisztiánba, van, hogy ütemtelenül kelletlenkednek. Gergye Krisztián most nem megy bele abba a zsákutcába, hogy saját mozgását adja olyanok testéhez, akik nem tudnak igazán jól mozogni, viszont helyette sem igen ad semmit nekik. Az ügyetlenkedéseknél sokkal zavaróbb az unalom. A Rorschach-teszt világosan és minden különösebb izgalom vagy mélység nélkül jelenik meg. Kiindulópontként habsúlyú, amire nem igen lehet mit építeni.
Az előadás megmentésre szorul, amit Gergye Krisztián megjelenése a színen az első rész vége felé még megtesz, de nem sokkal később már ez a hatás is eloldódik. A zenészek improvizációja is inkább csak szenzáció, nem jön létre zenei értelemben vett érték, mint ahogy a zenészek is inkább egymásra figyeltek, mint mindenki az előre párként ráosztott színészre. Ezt a párosítást szintén az előadás utáni beszélgetésből tudhattuk meg. A darab kapcsolatok, képek egymásba alakulása, szimmetriája. A szimmetria a képzőművészetben azon a ponton áll, mint a pszichológia a lélekről való tudásban: terméketlen és felszínes megragadhatóság. Nem ered belőle semmi, nem érthető belőle semmi. Nincsen is szimmetria az élővilágban, ahogy lélek sincsen abban az értelemben, ahogy a pszichológia tudományként beszél róla. Egyetlen oldalról lehetne érdekes a szimmetria, és gondolom, Gergye Krisztián érdeklődését is ez keltette fel, színpadi egyénisége olyan mértékben áll távol bárminemű elrendezettségtől, klasszikus szépségtől, hogy a szimmetria pihenőnapjai nélkül talán el sem viselhető. Ez lehet az izgalma annak a furcsa rendetlenségnek, amit szimmetriának nevezünk.
Psziché pillangót jelent, nekünk az animusról, a római katonalélekről van tudomásunk. A psziché sosem szimmetrikus, az animus igen.
Ez az előadás nincsen készen, és talán sosem lesz. Nem volt elég idő, nem volt egy akarat, egy inspiráció. Túlgondolkodja az eredeti szituációt, ahol egy pár kettő, ahol kegyetlenség és a lélek megfoghatatlan átalakulási képességei a zenei szerkesztés páros jellegével és a pszichológiai tesztek együtt eltompítják a mondandó világosságát, didaktikussá, túlracionalizálttá válik.
Az előadókról nem annyira színpadi munkájuk miatt nem érdemes sok szót ejteni, mert abban nem volt hiba, viszont érződött a közös nevező, a közös gondolat hiánya. Tették a dolgukat, és ennél ők sokkal többre képesek.
Gergye Krisztián Temetése Nádas Péter elfeledettségét is megváltoztathatja, a mozgásszínház felől közelít a szöveghez, ahonnan – színházzal kapcsolatos írásai alapján gyaníthatóan -Nádas Péter is szeretett volna, de eddig még egyetlen magyar rendező nem merte ezt kipróbálni. Formai és interpretációs kreativitása elvesz a darab metafizikájából, de megéleszti annak hétköznapiságát, noha az ironikus nézőpont összességében inkább lemetél, mint adna a szöveghez. Gergye határozottan haladt eddig is, és ért célba a Temetéssel, ahol megállt egy pillanatra. Ezt a pillanatot használta ki a pszichológia, hogy kisstílű analízisének marketingjébe vonja a koreográfus-előadót. Érdemes lenne egy kicsit pihenni, végiggondolni, mi volt az eddigiekből izgalmas irány. Az az érzésem, hogy Gergye Krisztián alkotói, előadói kvalitásainak a duó felel meg. A Melankólia hasonló problémákkal küzdött, mint a Quartet, túl sok ember, túl sok mondandó, túl erős konceptuális keret. Gergye Krisztián önmagára írja legjobb darabjait, és az utóbbi években egyre biztosabb kézzel vezetgeti a Bárka színházbeli, fiatal csapatát. A Temetés mozgásos és verbális duók szinkronitásával játszik, egyelőre eddig terjed a koreográfus-rendező által átlátható, kezelhető territórium.
Vannak alkotók, akiknek hibái is érdemesek arra, hogy beszéljünk róla. Gergye Krisztián nagyon későn kezdte a táncot, ami a jávai tánc volt, így kettős értelemben is kívül tudott maradni az európai kortárs tánc kimódoltabb formáitól. Mondhatni a semmiből jött. Minden előadó, koreográfus neve mellé oda kell képzelnünk két-három másik nevet, hiszen legalább annyit kaptak, mint amit hozzáadtak ahhoz, amik. Ilyen nevek Gergye estén is vannak, de ezek nem koreográfusok, nem mozgásművészek, ezért tud kifejtés módja és mondandója zsigeribb élményként működni. Nem azért izgalmas, mert kreatív, hanem azért kreatív, mert keveset tanult. Nem azt mondom, hogy Gergye Krisztián keleti ember lenne, éppen nem, viszont a nyugati ember pszichéjének labilitását, szörnyeit azzal a frissességgel és kíméletlenséggel állítja maga elé, amire csak keleti ember képes. Belemer nézni a kút mélyére, és nem retten meg attól, ami történik ezután. A pszichológia mélye a házastársi perpatvarok, az európai közlés- és félreértelmezési vágy tizenegynéhány centimétere. Minden világos, csak három évig kell analízisbe járni, ami még mindig könnyebb, mint negyven napig a pusztában, vagy negyven évig egy barlangban. A különbség az, hogy negyven nap vagy negyven év alatt mindent meg tudhatsz magadról, míg az analízis után lenyugszol pár hónapig, majd kullogsz vissza. Minden párkapcsolatot megmentene, ha heti kétszer egymással szemben szeretkeznének az emberek úgy, hogy közben csókolóznak. Hogy ezt nem tudjuk megtenni, semmi köze apánkhoz meg anyánkhoz, ez csak a mi döntésünk. Onnan érdekes mindaz, amit a tudattalanról tudunk, amit Jung mond, de még az is fényévekre van attól, ami a jávai táncban (vagy akár a japán árnyjátékokban) megjelenik. Aki az utóbbit látta, mi dolga lehet az előbbinek leszedált változatával. Gergye sosem akart tanítani, csak megmutatni, és ezen nem is kéne változtatnia. A világ sokkal színesebb, átalakulásai sokkal elemibbek, elborzasztóak, mint egy aganccsal való játék, vagy mint a szimmetria. Értem a törekvést a sekélyebb vizek felé, de az az úszni nem tudók tömegétől hemzseg, Gergye Krisztiánnak nem ott van a helye.