27 perc (Andrej Zvjagincev: A visszatérés)
Már ötödik perce ülök egyedül a vaskos oszlopoktól szabdalt, tágas nézőtéren. Éppen kezdem élvezni a kívülállásnak ezt a kevéssé veszélyes, kispolgári módját, amikor érkezik még egy néző, egy fiatal nő. Kettővel mellém ül le, egyedüllétem intimitása egy pillanat alatt pukkad ki. Lehallgatja még legutóbbi szöveges üzenetét, tisztán hallom az egészet, majd ő is, én is kikapcsoljuk mobiljainkat. Helyezkedünk, zörgünk; tudom, hogy hallja, és ő is tudja, hogy én tudom …; és én is hallom … Lassan elviselhetetlenné válik ez az idegenséggel érzékien telített tér. Megszólítom őt, kicsit csevegünk. Gyáva voltam csendben maradni … megint. Ekkor végre leoltják a fényeket, és a Vörösmarty moziban elkezdik vetíteni Andrej Zvjagincev A visszatérés című filmjét.
Zvjagincev első filmjével – hasonlóan Fliegauf Benedek Rengeteg-jéhez – nem a megszokott könnyített menetet választja. Csiricsáré, hidrogénkönnyű léggömbök helyett egytömbből faragott, nagy, szürke ködarabot tesz le elénk. Nem szép. Nem csúnya. Kő. Az A visszatérés végletesen egyszerű film, ami a mesterkélten elbonyolított történetekhez szoktatott elménket újra meg újra zavarba ejti. Narratívákat kreálunk hozzá, kérdéseket teszünk fel neki, mindezek rendre érintetlenül hagyják. Nem azt mutatja meg nekünk, ami érdekel, nem akkor, és nem azt, ahogy érdekelne. Zvjagincev elköveti azt az illetlenséget, hogy nem figyel ránk. Kisszerű nézői manírjainkat otrombán semmibe veszi, s ezzel az utóbbi évek egyik legjobb filmjét jegyzi.
Zvjagincev Visszatérése első (pszichológiai-realista) olvasatban egy nevelődési filmnovella. A 12 éve nem látott apa váratlanul megjelenik, és két fiát – az elutasító, kiskamasz Ivánt, és a nagykamasz, rögtön behódoló Andrejt – elviszi egy párnaposra tervezett kirándulásra. Az eredeti elképzelés részben felborul, amikor az apának elintéznivalója akad, amire magával viszi a két fiút is. Mihez kezdenek a meleg, elfogadó anyai gondoskodás védőhálójában felnőtt gyerekek, amikor az apa emberpróbáló világában maguknak kell helytállniuk? Mire mennek az apa helyenként már-már kegyetlenségbe hajló despotizmusával szemben? Vissza lehet-e térni 12 év után? A rendező a könnyed kézzel, néhány képsorral felvázolt alaphelyzetből a közeledések és távolodások végtelen pontossággal megkomponált, lélektanilag is hiteles drámáját bontja ki. Az epizódszerű jelenetek keresetlen egyszerűsége, minimalista eszköztára a színészi jelenlét intenzitásával állandósult feszültséget hoz létre, a színészi játék és a rendezői részvétel (zene, vágások, kameramozgás, ritmus) ritkán látható hézagmentességgel szerveződnek egységbe.
A történet első epizódjában a kisebbik fiú, Iván, barátaival ellentétben nem mer a tengerbe ugrani egy magas toronyból. Nagyon sokáig azt kérdezhetjük magunkban, vajon mindazok után, amik történnek vele, legközelebb meg meri-e tenni. És egyszer csak, szinte észrevétlenül, és nem tudni, pontosan mikor és miért, ezt a kérdésünket szánandóan bárgyúnak kezdjük érezni.
A film ebben a lélektani-realista olvasatában is kerek egész. Már-már történet. Minden felvethető kérdésre választ ad. Mint ahogy azt is megérteti, hogy nagyon kevés ilyen kérdés van.
Az apa figura végig zavaró furcsasága csak első pillantásra függ össze a réges-rég nem látott szülő köré fagyott idegenséggel. Konsztantin Lavronenko visszafogott játékából eredő súlyos jelenléte mögött egy sajátos létmód áll. Egy súlyos jelen nem lét. Az asszonyok adják a fiúknak a bort, Iván az, aki fizet az étteremben, a fiúk azok, akik eveznek, horgásznak, mosogatnak, sátrat építenek …, az apa csak parancsol és büntet. Nincsen. A filmet záró fényképek közül is csak egy régi felvételen van rajta. A visszatérés nem realista film.
Az apa és anya figura személytelensége (csupán a két fiúnak van neve, s csak az őket megformáló szereplők /Vladimir Garin, Ivan Dobronravov/ játéka beleélő-realista), a szereplők történetnélkülisége, a helyszínek meghatározhatatlan általánossága, az olyan motívumok sokasága mint a Sziget, az elásott Kincs, a 12-es szám, a fekete szurokkal kikent Csónak, a Torony, a mindent és mindenkit magába fogadó Víz, mind-mind egy jelentésesebb, mélyebb, és mérhetetlenül egyszerűbb olvasatot jeleznek. Zvjagincsev filmje a pszichikain messze túlmerészkedik, a mindennapiság álarca mögött egy beavatási rituálé, a felnőtt férfivá válás szertartását dramatizálja annak minden archaikus elemével: a halálba menetellel (az apa csuklyás figurája a csónakban szembeszökően Kharónt idézi), a magasba merészkedéssel, a fizikai megpróbáltatásokkal és végül az apagyilkossággal. A film eleji jelenetben, ahol Iván elkezdi kergetni Andrejt, egy idő után már nem lehet tudni, ki kerget, és ki az, aki menekül, mint ahogy az utazásra is csupán egy füzetet visz magával a két fiú, amibe felváltva írják naplójukat. Ennek a filmnek egyetlen szereplője van: a kis Iván, aki Andrejként tér haza.
A hétköznapi realitásban megjelenő szentség felmutatásában, a fotografikus transzcendenciakeresésben Zvjagincev olyan elődök útját járja, mint Antonioni, Tarkovszkíj vagy Bergman. Az előbbiekkel szemben azonban A visszatérés sokkal kevésbé stilizál, történetszövése egyszerű, így kérügmája eljuthat a művészfilmek formalizmusától idegenkedő nézőkhöz is. Ez a fajta mitizáló realizmus ezért inkább olyan filmalkotásokkal rokonítja, mint Carlos Reygados Japánja, Tarr Béla Sátántangója, vagy Peter Brook Legyek ura című munkája.A film végén tapintatlanul hamar kapcsolják fel a világítást, 18h 35 van. Rengeteg ember kavarog az utcán, tolong a metrón. Aszott arcú, csontos öregasszony egy mérhetetlenül csúf kiskutyával, egy afrikai srác gyönyörű, kövér lánnyal, újságzörgés, félrenézések: értelme most sincs mindennek, de valahogy mégis jó. Azon kapom magamat, hogy mosolygok. Nem a számmal. Aztán egyszer csak megint utálni kezdem ezt a rohadt nagy tömeget. Ekkor 19 óra múlt 2 perccel.
2004. márciusa
2004. márciusa
