Tisztelt Szerkesztőség!

Sokak szerint, már akkor is messze túl van beszélve a valóság show-k jelensége, ha szót sem ejtünk róla. Örömmel vettem, hogy a Kritika nem csatlakozik ehhez a “néma, emelt állú tüntetéshez”; amit több millióan néznek, köztük anyáink, feleségeink, férjeink, arról hallgatni nem kevésbé “vacakság” (Kornis Mihály: Big Brother Kritika 2002. november), mint nézni. (Még akkor is, ha minden róla való beszéd, óhatatlanul promócióvá válik.)

Van egy másik tendencia is a reflexiókban: e jelenséget szociálpszichológiai, médiaszociológiai fogalomkészlettel tárgyalni, kritizálni. Mint a tömegember-lét megjelenésének típusos tünete, mint a hétköznapi életünk fasizálódásának markáns példája. És ehhez a trendhez csatlakozik mindkét önöknél megjelent írás (Kornis Mihály Big Brother-je, Mátyás Győző Pig Brother és haló világ-ja).
Már annak gyanúsnak kellene lennie, hogy ez a fajta – tudományos – beszédmód éppen olyan mértékben növi túl az összes lehetséges megszólalásmódjaink gyakoriságát, amilyen mértékben a financiális okokból kiemelt helyzetű értékdefektes tömegkultúra egyre pregnánsabban sodor a perifériára minden valamirevaló alternatívát. (Természetesen, itt arra célzok, hogy éppen az empirikus tudomány volt az, ami elfelejtette velünk a személyiség és az individuum közötti különbséget, s lett ezáltal minden tömeg-lét eredetpontja.) Kicsit olyan ez a helyzet, mint amikor angol nyelvű előadásokat tartunk arról, hogy mennyire háttérbe szorul a magyar nyelv. Hozzáteszem, nem az a baj, hogy ne lenne igazságunk, hanem az, hogy feladjuk a másként való beszéd lehetőségét.

Mindkét írásban meglettek ennek a következményei. Mindkét szerző elkeseredett harcot vívott, hogy ebben az értéksemleges-tudományos beszédmódban megmaradva meghozhassák egyértelmű értékítéletüket. Mindkét írásból hiányzik, hogy (egyszerűen szólva) megmondja, mi is a magamutogatás, mi is a kukkolás, mi is az, hogy önmagunkat akarjuk látni; és akkor az is világos lehetne, hogy mitől értéktelen, vagy akár bűnös az egyik, és mitől emberi. Azon túl, hogy “vacakság”, vagy hogy “gyengeség”. Jó lenne megtudni rólunk magunkról is valamit, és nem csak a kereskedelmi televíziók megragadhatatlanná szellemített Nagy Machinátorának praktikáiról.

Mint említettem. a (valódi) kultúráért (valódi) felelősséget vállalók legtöbbje úgy gondolja, hogy ha egyáltalán szóra érdemes e média-jelenség, akkor e szavak “legfeljebb” a médiaszociológiából származó szavak lehetnek: a reality-showk kapcsán sem az esztétikának, hát még a filozófiának “nem rangjához illő” megnyilvánulnia. Nincsen igazuk; és nem csak azért, mert több millió embert érint, vagy mert olyanokat is érint, akiket nem gondolok “vacak” embereknek, hanem azért, mert, ha platonikus gőgünkben (aki sem a piszoknak, sem a szőrszálnak nem engedett helyet az öröklétben) nem tudjuk, vagy nem akarjuk megérteni, hogy mi pl. az orrpiszkálás, akkor azt sem tudhatjuk, mi a szerelem, vagy mi a barátság. Egy kicsit, talán túllihegtem a dolgot; egyszerűen, arra gondolok, hogy életünk dolgai között egy sem lehet olyan “izé” vagy “büdi”, amiről a filozófiának ne kellene, hogy legyen gondolata.
“Semmi sem áll távol tőlem, ami emberi” (Már második hónapja nem tudok rájönni, honnan van ez az idézet. Remélem, nem Hitler, vagy valami hasonló ! J)

Ezen az elvi hiányérzeten túl egy dolog volt, ami viszont kifejezetten nem tetszett, és mindkét írásnak jellemzője volt (főképpen Kornis Mihályé): a szerzők “ki akarták csinálni” az ellenfelüket, minden fellelhető ponton leleplező csapásokat mértek rá; magyarul vitézül vagdalkoztak. Egyrészt, miközben olvastam, egyre inkább haragot, stílusparódia (Kornis Mihály), illetve pedantéria (Mátyás Győző) mögé rejtett, mesterségesen lefojtott sértődöttséget éreztem soraikból. Másrészt, a periférikus tényezők felemlegetésével a központi probléma mélységét elkicsinyesítették (ha egyáltalán van ilyen szó!); a “milyen sok pénzt kaszál a tévétársaság”-típusú fejtegetéseik pedig kifejezetten demagógok voltak.

Újraolvasva a levelemet, talán túl kritikusnak tűnik (főleg ahhoz képest, hogy mind a két írást nagy érdeklődéssel, és nagy élvezettel olvastam), de hát “Nem dicsérni jöttem Cézárt!”: a párbeszéd alapfeltétele, talán éppen a megértésen túli egyet nem értés. Kíváncsi lennék mind a szerkesztőség, mind a szerzők véleményére az általam felvetett gondolatokkal kapcsolatban. Kérem, ha idejük engedi, reagáljanak rá.

Válaszukat várva: Sólyom Bátor