Ember születik ( A Hívatlanok )
Volt idő, amely az Első Szótól volt hangos: Gor, az istenek atyja kélt, az istenek születtek, a világ formálódott. Ezen időkről emberfia nem tudhat, isten nem beszél. Ám volt egy pillanat, az egyetlen pillanat, amikor már minden megvolt, de nem történt semmi. Amikor a Van és a Nincs, a Volt és a Lesz egyetlen percre megbékéltek egymással. Amikor a hegyeken már zöldellt a fű, a tisztásokon őzsuták botladoztak, az erdők rengetegét robosztus, éjfekete medvék járták és kecses sasmadarak vitorláztak vijjogva a fellegek alatt. A tengerek és a folyamok teltek voltak vizekben, a vizek tengeri élőlényektől hemzsegtek; a szárazföld telve volt erdőkkel, mezőkkel és hegyekkel, az erdők, a mezők és a hegyek állatok százezreitől roskadoztak; az ég telve volt levegővel, a levegő szárnyasok ezreivel. A világ készen állt …, az istenek megpihentek. Senki nem sejtette, hogy ez a csend szótalan üvöltés, láng nélküli fénycsóva. Vajúdott a világ.
A Garam tetején ott állt a Hívatlan: a Berr. A világ Rájuk állt készen, jól tudta ezt Gor, az istenek atyja. Már ezerszer ezer éve várta Őt, már ezerszer ezer éve gyűlölte Őket.
”Jönnek ketten hívatlanul. A Garam méhéből buggyannak ki, de nem üvöltve, énekelve; nem görnyedten, szálfaderékkal; nem ijedt idegenek, hanem mint akik hazatérnek Mint tenger a vízzel, mint sivatag a homokkal, úgy ölelkeznek össze egymással. És úgy ölelkezik velük össze a világ, mint éhes csecsemő rég nem látott anyjával.
Istenek atyja!, az Ő gyermekeinek és a Te gyermekeidnek együtt szűk lesz ez a világ!”
Gor jól ismerte ezt a történetet. Idősebb volt, mint ő maga. Erősebb volt, mint ő maga.
A Garam tetején ott állt a két Berr, és lassan, nevetve, táncolva közeledett egymáshoz. Nevettek és sírtak. Nevetett szelíden a világon, nevettek az isteneken, és nevettek önmagukon. Nevetett a sírásukon, sírt a nevetésükön. Sós könnyei nyomán édes patakok fakadtak megindítva a lomhán álldogáló folyamok sodrát, a szájából kifröccsenő nyál keserűje átláthatóvá tisztította a tengerek haragos zöldjét, orrából langyos szellők és meleg vizű források zubogtak. Könnyű lépteik ütemére az őzsuták belekóstoltak a zöldellő rétek zsíros fövenyébe, éjfekete medvék mázsás karjai törték ketté az őzek gyenge hátgerincét, az erdő szélére merészkedő medvékre sasmadarak csaptak le, a villám emésztette sasok bomló húsán füvek és virágok milliárdjai tenyésztek. A két Berr nevetett és sírt. Két messziről jövő sírás, messze hangzó kacaj készült itt egyesülni.
Gor hadai lecsaptak. Az istenek megvadultak: gyilkos dühvel zúdultak a Berr-re. A folyók felfelé szaladtak a Garam csúcsára, és súlyos kőterheiket zúdították Rájuk; a szelek évezredes fákat csavartak ki, hogy testté téve testtelenségüket idegen karokkal öleljék halálra Őt. Az állatok nyüszítve, szűkölve, reszketve próbáltak menedéket találni. Az antilop az oroszlán barlangjába bújt, a vadkacsa a rókával összekucorodva rettegte az érthetetlent.
A két Berr csak nevetett és sírt. És kacajukon kicsorbultak az évezredes szél-karmok, könnyeiken szétmállottak a mázsás kőtömbök. Gor szörnyűséges teremtményei megszégyenülten kullogtak el, csakúgy, mint az istenek, maga Gor vezette serege.
És Garam tetején ott állt a Berr és lassan közeledett egymáshoz. Nevetésük milliárdnyi tövisként égették Gor-t, az istenek atyját. Gor félt. Ez volt Gor második szégyene.
Arrat, az Első Gor elé állt. Ő volt Gor első szégyene.
- Mit keresel itt, te, teremtő erőm keserű …
- Atyám – vágott közbe Arrat.
- … kudarca?! Te sápadt tükre nagyra törő terveimnek! Te, elsőszülöttem …
- segíteni jöttem …
- Segíteni? Ugyan, mit tudhatsz te segíteni vézna karjaiddal, ahol Raak, a Bivály elbukott?! Mire is mennék gyenge, reszkető térdeiddel, amikor Merak, a Bika összerogy?! S vajon megterhelhetem-e görbe, keskeny hátad a súllyal, amely alatt az én hátam is meghajlik?!
- Én a satnya, én a hiba – a te hibád, Gor!!! – én Arrat, az Első így lettem utolsó! Nem kértem soha semmit, Gor, istenek atyja. És most sem kérni jöttem. Halld hát a feltételt! Legyőzöm a Berr-t, de ezentúl „elsőszülött” azt jelenti ”atyja után az első”!
- Végighallgattalak, Arrat. Most pedig menj vissza kicsiny szigetedre, amit érdemeden felül laksz!
- Hallgass, Gor! Hallgass, amíg még beszélhetsz!
- Hát legyen!
- Add mellém Askartét, a Feledés istennőjét, Teort, az Időt és Imm-et, a Sarat!
- Ó, Arrat, mire mész te velük?! Teor?! Imm?, és Askarte …?
- Gor, úgy ismertek eddig az istenek téged, mint aki csak kimondja a „Legyen!”-t, de vissza sosem vonja.
- Eredj Arrat, és járjatok szerencsével!
A Garam tetején ott állt a két Berr. Nevetett. Nevetett Arraton, és nevetett Askartén, aki elfeledtette velük „miért”-jüket, és nevetett Teor-on, aki öröklétük gömbjét véget nem érő pillanatok végtelen sorára hasította és nevetett Imm-en is, aki láthatóvá és megfoghatóvá tette megragadhatatlanságukat.
Imm-Berr: mindmáig így hívják nyelvünkön a lényt, akik folyton közelednek egymás felé, maguk sem tudják, miért, és sosem érik el egymást. Imm-Berr. A Hívatlan, akik nem tudja, honnan jöttek, és nem tudja, hová tartanak. És csak nevetnek és sírnak, sírnak és nevetnek. Ez Gor harmadik, örök szégyene.
És, ugyan, hol vannak az istenek?!
A Garam tetején ott állt a Hívatlan: a Berr. A világ Rájuk állt készen, jól tudta ezt Gor, az istenek atyja. Már ezerszer ezer éve várta Őt, már ezerszer ezer éve gyűlölte Őket.”Jönnek ketten hívatlanul. A Garam méhéből buggyannak ki, de nem üvöltve, énekelve; nem görnyedten, szálfaderékkal; nem ijedt idegenek, hanem mint akik hazatérnek Mint tenger a vízzel, mint sivatag a homokkal, úgy ölelkeznek össze egymással. És úgy ölelkezik velük össze a világ, mint éhes csecsemő rég nem látott anyjával.
Istenek atyja!, az Ő gyermekeinek és a Te gyermekeidnek együtt szűk lesz ez a világ!”
Gor jól ismerte ezt a történetet. Idősebb volt, mint ő maga. Erősebb volt, mint ő maga.
A Garam tetején ott állt a két Berr, és lassan, nevetve, táncolva közeledett egymáshoz. Nevettek és sírtak. Nevetett szelíden a világon, nevettek az isteneken, és nevettek önmagukon. Nevetett a sírásukon, sírt a nevetésükön. Sós könnyei nyomán édes patakok fakadtak megindítva a lomhán álldogáló folyamok sodrát, a szájából kifröccsenő nyál keserűje átláthatóvá tisztította a tengerek haragos zöldjét, orrából langyos szellők és meleg vizű források zubogtak. Könnyű lépteik ütemére az őzsuták belekóstoltak a zöldellő rétek zsíros fövenyébe, éjfekete medvék mázsás karjai törték ketté az őzek gyenge hátgerincét, az erdő szélére merészkedő medvékre sasmadarak csaptak le, a villám emésztette sasok bomló húsán füvek és virágok milliárdjai tenyésztek. A két Berr nevetett és sírt. Két messziről jövő sírás, messze hangzó kacaj készült itt egyesülni.
Gor hadai lecsaptak. Az istenek megvadultak: gyilkos dühvel zúdultak a Berr-re. A folyók felfelé szaladtak a Garam csúcsára, és súlyos kőterheiket zúdították Rájuk; a szelek évezredes fákat csavartak ki, hogy testté téve testtelenségüket idegen karokkal öleljék halálra Őt. Az állatok nyüszítve, szűkölve, reszketve próbáltak menedéket találni. Az antilop az oroszlán barlangjába bújt, a vadkacsa a rókával összekucorodva rettegte az érthetetlent.A két Berr csak nevetett és sírt. És kacajukon kicsorbultak az évezredes szél-karmok, könnyeiken szétmállottak a mázsás kőtömbök. Gor szörnyűséges teremtményei megszégyenülten kullogtak el, csakúgy, mint az istenek, maga Gor vezette serege.
És Garam tetején ott állt a Berr és lassan közeledett egymáshoz. Nevetésük milliárdnyi tövisként égették Gor-t, az istenek atyját. Gor félt. Ez volt Gor második szégyene.
Arrat, az Első Gor elé állt. Ő volt Gor első szégyene.
- Mit keresel itt, te, teremtő erőm keserű …
- Atyám – vágott közbe Arrat.
- … kudarca?! Te sápadt tükre nagyra törő terveimnek! Te, elsőszülöttem …
- segíteni jöttem …
- Segíteni? Ugyan, mit tudhatsz te segíteni vézna karjaiddal, ahol Raak, a Bivály elbukott?! Mire is mennék gyenge, reszkető térdeiddel, amikor Merak, a Bika összerogy?! S vajon megterhelhetem-e görbe, keskeny hátad a súllyal, amely alatt az én hátam is meghajlik?!
- Én a satnya, én a hiba – a te hibád, Gor!!! – én Arrat, az Első így lettem utolsó! Nem kértem soha semmit, Gor, istenek atyja. És most sem kérni jöttem. Halld hát a feltételt! Legyőzöm a Berr-t, de ezentúl „elsőszülött” azt jelenti ”atyja után az első”!
- Végighallgattalak, Arrat. Most pedig menj vissza kicsiny szigetedre, amit érdemeden felül laksz!
- Hallgass, Gor! Hallgass, amíg még beszélhetsz!
- Hát legyen!
- Add mellém Askartét, a Feledés istennőjét, Teort, az Időt és Imm-et, a Sarat!
- Ó, Arrat, mire mész te velük?! Teor?! Imm?, és Askarte …?
- Gor, úgy ismertek eddig az istenek téged, mint aki csak kimondja a „Legyen!”-t, de vissza sosem vonja.
- Eredj Arrat, és járjatok szerencsével!
A Garam tetején ott állt a két Berr. Nevetett. Nevetett Arraton, és nevetett Askartén, aki elfeledtette velük „miért”-jüket, és nevetett Teor-on, aki öröklétük gömbjét véget nem érő pillanatok végtelen sorára hasította és nevetett Imm-en is, aki láthatóvá és megfoghatóvá tette megragadhatatlanságukat.
Imm-Berr: mindmáig így hívják nyelvünkön a lényt, akik folyton közelednek egymás felé, maguk sem tudják, miért, és sosem érik el egymást. Imm-Berr. A Hívatlan, akik nem tudja, honnan jöttek, és nem tudja, hová tartanak. És csak nevetnek és sírnak, sírnak és nevetnek. Ez Gor harmadik, örök szégyene.
És, ugyan, hol vannak az istenek?!
