Köves György és a forma
Kertész Imre Sorstalansága nem regény, nem is elbeszélés: beszéd, beszélés, duma. A műben a szerző narrátora – Köves György – mondja el, mi minden esett meg vele a német koncentrációs táborokban. Kertész Imre tehát nem egyszerűen ír, hanem stilizál: Köves György-jének nehézkes, suta, körülményeskedő mondatai egy tökéletes pontossággal megrajzolt figura monológja. Minden történeti és individuális azonosság ellenére Köves György nem Kertész Imre. E mögött a szerzői alterego-képzés mögött csak részben áll az a formállogikai tény, hogy Kertész Imréből csak egy volt e táborokban, míg Köves György rengeteg lehetett: ez magának a történetmesélés létjogosultságának megkérdőjelezése.

Köves György beszéde dadogás, idegesítő túlbeszélés, egy állandó visszakozás a mondataiból: híján van mind ama “ismeretelméleti” szilárdságnak, bizonyosságnak, ami minden történet-elbeszélés fundamentuma. Aki történetet mond, szinte mindent tud, amit csak tudni lehetséges: tudja, hogy figurái honnan jönnek, hová jutnak, minek mi az értéke, és ezáltal tudja, hogy a világ létezik, hogy van értelme; azaz, pontosan tudja, hogy a világ történetszerű. A történetmesélés tehát kinyilatkoztatás-szerkezetű. Köves György nem egy történetet mond el, de még csak nem is véleményt: csupán úgy gondolja, hogy véleményt mond, és erről, azt tartja, tud is, “úgy látszik – igen természetesen egyébként, szó se róla.”. A kényszeres önreflexió, a kijelentő mondatok állandó visszavonása a fundamentum elvesztettségének félreismerhetetlen tünete. A szerzői stilizáció implicit jelentése: a haláltáborokról, az intézményesített emberirtásról való beszéd nem a jólfésült mondatok, az esztétikailag és grammatikailag egyként tökéletesen artikulált gondolatok helye. Köves György mondatai csikorognak, mint a műköröm a palatáblán; eltolnak maguktól, pofán vágnak, nem engedik, hogy beléjük bújjunk, hogy reformkonyhás diétánk szülte zsigeri lappadtságunkkal Auschwitz-ban érezhessük magunkat. Mert, ugyebár, sosem voltunk ott. Azonban a Sorstalanságot nem ezért kellemetlen olvasni, hanem, mert odakényszerít minket, ahonnan ezek a mondatok születnek: a bizonyosságok elvesztésének alanyához, önmagunkhoz. Mert ez az, amiben mi is osztozunk a túlélőkkel: te is Auschwitz-bán vesztettél el valami nagyon fontosat. Talán az egyetlen fontosat. És a szkepszishez ma már semmi érzékünk nincsen.

Köves György Kertész Imre maszkja: úgy beszél, ahogy Kertész – képességei miatt – soha sem tudna hitelesen; de ami a szerző számára a beszédhelyzethez illő egyetlen autentikus megszólalásmód. A műfaj, s vele együtt a mű formájának kérdését általában ráérő irodalomtudorok akadémikus definícióéhségének tudjuk be – túlnyomórészt joggal. Ebben az esetben azonban, ha nem vagyunk elég óvatosak, műfaj- és formatévesztésünk következtében egy – talán a legjobb – holocaust-művet fogjuk rosszul megírt regénynek tartani, és fogunk mellette szó(sors)talanul elmenni. A Sorstalanság valóban rossz regény lenne, ha regény lenne. A Sorstalanság egy tökéletes pontossággal megrajzolt figura monológja: nem regény, beszéddráma.

Köves György és a pribékek
A Sorstalanságban nincsenek német katonák; pontosabban, helyükön fekete ruhás, jelenlétükben is távollévő, furcsa alakok tűnnek fel. Első pillantásra olyanok, mint valamiféle, a holocaust-rendet világrenddé tevő szakasszisztencia munkatársai; mint a tábortechnológia barnadiplomás logisztikai mérnökei: mint valami önmagát fenntartó, természetes világállapot jelképei. Mintha igazából nem is lenne rájuk szükség. Ők csak zökkenőmentesebbé teszik. Hogy ne legyen annyi felesleges maradék és kosz. Nélkülük is ugyanez történne, csak hát, úgy összevissza, olyan fenetudjahogy. A holocausttal foglakozó munkák egy jelentős része reflektál erre az esztétikai-racionalizáló perverzióra, és a táborokat “üzemeltetők” felelősségének kérdésére. Kertész Imre nem ezt teszi: ő hallgat. És az ő hallgatása nem moralizáló, nem (egyébként, joggal) gyűlölködő valakikről hallgatás. Nádas Péter 1975-ben írja Schiller Don Carlosának Ruszt József-féle rendezése kapcsán: “Megmozdul a két pribék. De nem ugranak. Szinte lusták. Van idejük. Ez a most következő idő – az övék. Valaki a kezükre játszotta az időt.”; a holocaustról beszélők közül is csak néhányan jutottak el idáig, Kertész az első, aki tovább is tudott menni. A Sorstalanság utolsó fejezetében Köves György hallgatása megszólal, Steiner bácsi és az öreg Fleischmann számára elviselhetetlen szavakat mond: önmagára veszi a történéseket, önmagára veszi a felelősséget. És ezzel végre-valahára megpróbálja visszavenni a pribékektől az időt. “Nem lehet, próbálják megérteni, nem lehet mindent elvenni tőlem, nem lehet, hogy ne legyek se győztes, se vesztes, hogy ne lehessen igazam, s hogy ne is tévedhettem volna, hogy semminek ne legyek se oka, sem eredménye, egyszerűen – próbálják meg belátni, könyörögtem szinte: nem nyelhetem le azt az ostoba keserűséget, hogy pusztán csak ártatlan legyek.”  Végre valaki nem kibeszéli, és nem is elhallgatja őket, hanem megpróbálja elhallgattatni. A Sorstalanságban nincsenek pribékek. Vagy csak rajtunk múlik, hogy legyenek, vagy úgyis minden mindegy. Köves Gyuri válaszát már ismerjük.

Köves György és Kertész Imre
Szizsüphosz mítoszában Camus a legnagyobb lehetséges emberi tettként érti a hérosz tettét, amikor az személyes sorsát annak ellenére képes összefüggéstelen cselekedetekből megteremteni, hogy bármiféle magasabb rendű, összemberi sors létezne, amelyből sajátját eredeztethetné. Összehasonlíthatatlanul nehezebb dologra vállalkozott azonban Köves Gyuri, aki saját sorsát éppen annak ellenére, és attól függetlenül próbálja meg létrehozni, hogy létezik egy olyan összemberi sorsként pózoló történelem, ami Köves számára utólag az ártatlan áldozat morálisan kiemelt, kényelmes szerepét kínálná fel. A Sorsként elfogadott történelem a Sorstalanságban kísértésként jelenik meg: csak egyet kell megtenni számára, lemondani a saját, személyes sors lehetőségéről; azt mondani, nem ér a nevem, ott sem voltam, csak testileg, csak individuálisan, de személyesen nem. Amint magadra veszed e Sorsot, otthon leszel: “Az a bizonyos jellegzetes óra volt ez – még most, még itt is felismertem – legkedvesebb órám a táborban, s valami éles, fájdalmas és hiábavaló érzés fogott el utána: honvágy.” –mondja Köves György; aki magára veszi ezt a Sorsot, egy kedélyesen pöfögő-csattogó szerkezet familiáris melegének kellős közepén találja magát, amelynek hangja az állandóan fejlődő technológiák hatására egyre kevésbé fülsértő. Aki lemond magáról, az otthonra lel – Auschwitzban ; sosem fog tudni beszélni a “koncentrációs táborok boldogságáról” mert belőle tud csak beszélni, ott marad Auschwitzban. Köves Gyuri talán az első irodalmi személy, aki tényleg ott volt Auschwitzban, és talán vissza is tudhat onnan térni.

Köves Gyuri nem akar egy automechanikus, személytelen történetben (nevezd bár Sorsnak vagy történelemnek) ártatlan áldozat, súlytalan túlélő lenni, saját történetet akar; olyat, amelyben ő maga történik. Ehhez kell valamiképpen saját tetteként magára vennie mindazt, amik a koncentrációs táborban csupán vele megesni látszottak. “Én is végigéltem egy adott sorsot. Nem az én sorsom volt, de én éltem végig – és sehogy se értettem, hogy is nem fér a fejükbe: most már valamit kezdenem kell vele, valahová oda, valamihez hozzá kell illesztenem, most már elvégre nem érhetem be annyival, hogy tévedés volt, vakeset, afféle kisiklás, hogy meg sem történt, netalántán.” Az individuumokat maga előtt görgető, történelem nevezetű vaksorsból elő kell lépnie. Ennek egyetlen lehetősége: egy olyan személyes történet megalkotása, amely képes magába kebelezni e személytelen és személytelenítő vaksors minden egyes elemét. Meg kell találnia, meg kell alkotnia a neki – Köves Gyurinak – szóló értelmüket; a gáznak, a veréseknek, a nagyszüleink félrenézésének és a mérhetetlen fáradtságnak egyaránt. És ha már magára vette, ha visszavette, akkor számot kell adnia arról a húsz percről is, amikor az auschwitzi táborban kedélyeskedve, mosolygósan állták végig a sorukat az életről és halálról döntő orvosi vizsgálat előtt; azokról a bizonyos “lépésekről”. “De ha az ember bolhát hajít vissza a tengerbe, másnap hétfejű, tűzokádó sárkány bújik elő – s míg a kis féregnek csak egy cseppet kellene adni enni, a sárkány az egész embert felfalja.” –írja Hamvas Béla (Poszeidón) a tudattalanba lenyomott  élmények következményéről. Amiről nem adunk számot, amit mi magunk nem emésztünk saját történetté, az minket emészt fel. Azt, ami volt, múlttá kell tenni.

Amikor a szerző egy elbeszélő maszkján keresztül szólal meg, a műnek egyetlen olyan momentuma marad, ami a saját, mondhatni, privát hangja: ez a címadás; Kertész is ezen a ponton mutatkozik meg. Igazából itt válik el egymástól Köves György és Kertész Imre. A műben Köves Gyuri nem sorstalan, bár beszéde nem történet, ám – számunkra ismeretlen – élete lehet, hogy igen; hiszen azt már tizenévesen pontosan tudja, hogy ”ha viszont szabadság van, /…/ akkor mi magunk vagyunk a sors.” Tud róla, és hisz abban az intelligibilis tettben, amelyben személyes története, saját sorsa megszülethet. Köves Gyuri a Sorstalanságban legalábbis sorskeresőnek mutatkozik, de nem sorstalannak. Köves egy fiktív személy, aki képzeletbeli táborokat járt meg, és akinek így csak saját, képzeletbeli életével kell foglalkoznia; Kertész Imre valódi koncentrációs táborokban volt és valódi író, akinek tehát saját életével, és az irodalommal is dolga van. Hamvas Béla Regényelméleti fragmentum című esszéjében, a történeti regény kialakulásával kapcsolatban a következőket írja: “A forma nem egyéb, mint az élet értelmének megteremtése. Ettől a perctől fogva egész Európa számára az élet értelmét kizárólag a regény teremti.” Kertész Imre Sorstalansága nem regény, nem is elbeszélés: beszéd, beszélés, duma. Egy majdani regény ígérete, reménye és reménytelensége egyszerre; amit Köves György mondatai megígérni látszanak, azt e mondatok zilált affektáltságával és a címmel vonja vissza a szerző. A cím, miként a választott forma is mindent elárul: Kertész nem Kövesben nem bízik, vélhetően, még csak nem is saját magában, ő a regényt félti, s vele mindazt amit a regény jelent: a személyes történet holocaust utáni újraalkothatóságát. Téged és engem félt. A Sorstalanság:maga a regény mint irodalmi forma, és egyben mint az egyetlen autentikus postholocausti emberi létlehetőség mellé kitett legsúlyosabb kérdőjel. Senki, aki olvasta, nem tudhat e kérdőjel mellett többé elmenni.

Pszeudo-wittgensteini utószó: Természetesen, nem Kertész Imre kanyarította ezt a jelet. Az egyik jelentése e jelnek éppen az, hogy amíg nem válaszolsz rá, addig nem tudhatod, kié. Aki tudja a választ, az a kérdezőt is ismeri. Ez maga lesz a válasz.